Hihetetlen gyorsan telik az idő, már több, mint két hónapja vagyunk Torinóban. Rengeteg új élménnyel gazdagodtunk már ezalatt a néhány hét alatt is, és egészen otthonosan mozgunk a városban, amit még mindig nagyon szeretünk.
Beállt az életünk, mondhatnánk, hogy beszürkültek a hétköznapok, mint mindenhol, ahol az ember dolgozik, iskolába jár vagy huzamosabb ideig él. De szürkének semmiképpen nem nevezhető az itteni lét, mert ez a város tényleg annyira magával ragadó, és olyan sok arca van, hogy bármerre is indulunk el benne, mindig meglep valamivel.
Színes, mozgalmas, érdekes, be- és elfogadó, elegáns, szép és turisztikai szempontból is remek az elhelyezkedése, mert rengeteg csodálatos helyre néhány óra alatt el lehet jutni, legyen az a Mont Blanc, Monaco, egy fantasztikus francia síterep, Svájc varázslatos hegyei, vagy számtalan izgalmas olasz célpont, akár hegyekbe, különleges városokba, vagy tengerpartra vágyik az ember.
Természetesen az is más fényt vet erre a közös családi kalandra, hogy tíz hónapból kell kihoznunk a maximumot és minden egyes napot a lehető legtartalmasabban megélni. Mindezt úgy, hogy a munkát és az iskolát szem előtt tartva kell megtervezni az utazásokat, látnivalókat szép sorban, amit rettenetesen élvezünk. Valahogy máshogy tekintünk ezekre a hetekre, hónapokra így, hogy tudjuk, ez a mese jövő év júniusig tart majd.
Na de vágjunk bele, megpróbálom összefoglalni, hogyan látjuk most, két hónap elteltével életünk olasz fejezetét.
A lakásunk változatlanul szuper, imádjuk. Zseniális a lokáció, a belváros legközpontibb helyén vagyunk, minden szempontból ideális. Boltok, tömegközlekedés, látnivalók, csodás, rendezett belváros, bárok, éttermek, pályaudvar, rendezvények, mind mind szó szerint a szánkban.
Rendezvény rendezvény hátán, állandóan történik valami. Nem is értjük, hogy tudtunk nem értesülni arról, hogy a múlt hétvégén szinte a kapunkból indult és itt ért véget a 10 km-es City Run Torino és a City Marathon Torino is.
Valahogy elvonta a figyelmünket az összes többi program, amit szintén tálcán kínált a város. Írtam a különleges CioccolaTo édesség fesztiválról, ami múlt hétvégén még javában zajlott, de már pezsgett a város a héten kezdődő ATP tenisz verseny beharangozó rendezvényeitől, plakátoktól, óriás teniszlabdáktól városszerte.
Kiállítások mindenütt, nemzetközi evezős verseny a Pó folyón, választások, old timer autó bemutató a sétáló utcán, halloween bulik, egyszerűen minden napra jut valami, amire figyelni érdemes.
Az idő még mindig kellemes, erre a hétre lett egy kicsit hűvösebb a levegő, amit azért úgy kell elképzelni, hogy a tegnap délelőtti kávézás során még javában rövidujjú pólóban lehetett ücsörögni a napos kávézó teraszon, árnyékban viszont már jól jött a pulcsi vagy kabát.
És ha már az időjárásnál tartunk, kezdjük ezzel az „értékelést”. Az egyik meglehetősen furcsa dolog az, hogy ebben a városban szinte sosem fúj a szél. Nagy ritkán lágy szellő suhan át a város utcáin és terein, de erős, kellemetlen befújásokkal még nem volt dolgunk. Esni is keveset esett egyelőre, kíváncsian várjuk, mennyire lesznek csapadékosak a téli hónapok. A tavalyi év folyamán egyetlen egyszer esett csak a hó, december elején.
A széllel, vagy inkább „széltelenséggel” pedig akarva akaratlan összefügg, hogy Torinó levegője nem túl tiszta. A nagyon okos telefonunk rendszeresen mutatja a légszennyezettséget, amit eddig még sosem láttunk, bármilyen városban fordultunk is meg. Ez azért történhetett így, mert csak akkor jön elő ez a funkció a mobilon, ha a levegő minősége nem megfelelő. Szinte folyamatosan vörös zónában vagyunk, ami azt jelzi, hogy szmog van és viszonylag erős a légszennyezettség. Nem csak Torinóra jellemző ez az állapot, hanem Észak-Olaszország több régiójában is ez a helyzet.
A légszennyezettséget érezni egyébként nem igazán lehet, de tény, hogy ritkán szikrázóan kék az ég. Ha valamelyik dombról vagy magasabb épületről nézünk le a városra, érzékelhető, hogy nem tiszta az idő, az Alpok hegyvonulatai nem mindig látszanak a távolban.
És hogy mi a helyzet az iskolában, amiért ezt az egész kalandot vállaltuk? Szerencsére itt továbbra is minden rendben van. Ez abból is érzékelhető, hogy a gyerekeknek eszük ágában sincs lógni, nem próbálkoznak különböző trükkökkel, hogy miért lenne jobb, ha egyik vagy másik nap inkább itthon maradnának, mert nem érzik jól magukat. Szeretnek bejárni, pedig nem egyszerű a feladatuk.
Többet vannak bent a suliban, mint sok „dolgozó” felnőtt. Reggel 8 és délután 5 között tart a tanítás, ami azt jelenti, hogy a 90 perces órákat könyörtelenül végig kell ülniük és a napközbeni, egyetlen hosszabb ebédszünetet kivéve nincs is más pihenési lehetőség, mivel az órák között általában csak 5-10 perces szünetek vannak. Szerencse, hogy akadnak lyukasóráik is, amiken az osztály olyan tárgyakat tanul, ami alól a mi gyerkőceinket felmentették. Ilyen például a görög és a német.
A tanárok kedvesek, segítőkészek, s bár tegnap egy olasz szakos és egyben Olaszország szakértő barátnőmtől megtudtam, hogy itt nincs tanárképzés, ennek hiánya a gyerekeink iskolájában szerencsére nem érzékelhető. Óvoda pedagógusokat és alsós tanítókat képeznek ki egyetemen, vagy főiskolán, de felsőtagozatban, gimnáziumban taníthat szinte bárki, akinek van valamiféle szakirányú képzettsége az adott területen. Ez első hallásra azért furcsa információ volt, hiszen a pedagógia, mint tudomány fontossága szerintem erős befolyásoló tényező úgy a tanár, mint a diák részéről a tananyag átadásának és megértésének tekintetében, de ezek szerint így is működtethető egy iskolarendszer.
Érdekes egyébként az is, hogy valóban nem adnak 10-es érdemjegyet a gyerekeknek még akkor sem, ha hibátlan lesz a dolgozatuk. Hogy ez is a pedagógiai ismeretek hiányának tudható-e be, vagy valami egészen más ok húzódik meg a háttérben, nem tudom, de a hír igaz. A lányunk esetében ezzel a problémával többször találkoztunk. Érdekes módon a 17 és fél éves fiunknál ez a kérdés egyelőre nem zavarta meg a nyugodt hétköznapokat. (Aki nem tudja hova tenni a 10-es – magyar rendszerben ötös – osztályzatot, az olvassa vissza a „Mi volt ma az iskolában?” írásaimat, ahol többek között ezt is kicsit bővebben kifejtem.)
Az iskolai étkeztetés továbbra is remek, az ebéd, a tízórai, az uzsonna, mind-mind ehető, sőt gyakran kifejezetten finom. Nem löttyedt almát és barnuló banánt tesznek a gyerekek elé, hanem kívánatos, friss gyümölcsöt. Mindig van saláta vagy zöldség az ebédhez és friss a tízóraira feltálalt péksütemény.
Megtaláltuk a gyerekeknek a megfelelő sportot is és tudják folytatni az otthon elkezdett strandröplabda pályafutásukat. Versenyek nincsenek és egyelőre bizonytalan az is, hogy télen mi lesz , mert sátrat nem húznak majd a röpipályák fölé, de reméljük találunk majd más lehetőséget, ha már olyan hűvös lesz, hogy nem lehet a homokban játszani.
És hogy vagyunk mi, szülők? Mi is nagyon jól. Férjem rendszeresen jár haza, már csukott szemmel ül fel a torinói buszra Milano Malpensa reptere felé és vissza, tudja fejből a Milano és Budapest között közlekedő repülők menetrendjét és kiválóan képes innen is dolgozni naphosszat, beiktatva egy-egy kávészünetet, amit egy 10 másodperces liftezést követően a házunk kijáratától jobbra 10 méterre található kávézóban szokott megejteni.
Nekem folytatódnak az otthon megkezdett pénzügyes projektjeim, csinálom mindkettőt 1100 km-es távolságból is, rendszeres online meetingekkel, telefonon, emailben. Közben megtaláltam én is a tenisz klubomat, ami számomra a drog, az egyetlen sport, amit annyira imádok, hogy nem érdekel, ha fél órát kell gyalogolnom a teniszpályáig és az edzést követően haza. Hetente kétszer megyek, szuper olasz edző barátommal, Agostino-val, akinek természetesen volt magyar szerelme, Katalin, és aki őrült lazán szervezi a játékot hétről hétre. Így ismerkedtem meg német, amerikai, olasz és brazil tenisz partnereimmel is, akik mindannyian nagyon jófejek, befogadóak, kedvesek, viccesek és még teniszezni is istenieket lehet velük.
Befutottak az első festmény megrendeléseim is, úgyhogy nagy szerencse, hogy két darab 100×150 cm-es vászonnal és festékekkel érkeztem Torinóba, mert már mindkét festmény robog haza Budapestre, új otthona felé.
De, hogy ne tűnjön úgy, hogy itt minden szebb, jobb, egyszerűbb, írok néhány olyan témáról is, amelyek ugyanúgy hozzátartoznak a képhez, mint az eddig leírt gondolatok.
Németországban extra odafigyeléssel, de már Magyarországon is teljesen természetesen, magabiztosan válogatják szét az emberek a szemetet. Kék kuka, sárga kuka, vegyes szemét. Itt sajnos nem jeleskednek a természetvédelem ezen formájában. A papírt ugyan gyűjtjük külön, mert a háznak az épületben működő cukrászda és pizzázó miatt rengeteg papírdoboza gyűlik össze és ehhez van két nagy konténer, amibe mi, lakók is tehetjük a papírfelesleget. Ahhoz viszont, hogy műanyag szemetünket a megfelelő konténerbe helyezhessük el, kb 15 percet kellene sétálnunk és ezt sajnos nem vállaljuk. A vegyes szemetet az utca túloldalán lévő gurulós konténerekbe rakjuk, amelyeket minden este 11 órakor ürítenek elég komoly hangzavart keltve.
Szemetet pedig gyártanak rendesen az olaszok, sem a csomagolásra nem figyelnek igazán, sem az üzletek nem spórolnak a papír vagy műanyag zacskóval, ha vásárolsz valamit. Megkérdezik általában, hogy szükséged van-e szatyorra, és a zacskó is legtöbbször lebomló anyagból készül, de akkor is rengeteget használnak belőlük.
Torinó utcáin meglehetősen sok koldus és hontalan ücsörög vagy alszik. Rendben tartják a „portájukat”, de tényleg szembetűnő a számuk. Nem tolakodóak, nem zaklatnak, de határozottan hozzátartoznak a városképhez. Sajnos az első magyar szót is egy paplanba burkolózott férfitől hallottuk, mikor ránk köszönt és jó napot kívánt.
Őrült mennyiségű galamb is megfordul a kiülős bárok környékén, ahol előszeretettel lopkodják össze a maradékokat, nem kis fejtörést okozva ezzel a személyzetnek, mivel a madarak nem csak a pizza szélekre és chips maradékokra jelentenek veszélyt, hanem a poharakra is, amelyeket sokszor levernek támadás közben. Néha olyan közel repülnek el a madarak az emberek mellett, hogy szó szerint érezni lehet a szárnyaik suhintását.
Főbérlő bácsink, Umberto is kicsit túltolta az elején a látogatásait, gyakorlatilag hetente állított be telefonálás nélkül ilyen-olyan indokkal. Hol a hűtőszerelőt hozta, hol villanyórát kellett azonnal leolvasnia, hol egy plusz kulcscsomóval állított be, amit mondjuk mi kértünk. Szerintünk inkább ellenőrzés szaga volt a dolognak, de most, hogy már vettünk olasz sim kártyát és elérhetőek lennénk, valahogy abbamaradtak a látogatások. Amiért viszont tényleg hálásak vagyunk neki, az a takarítónő, aki valóban jön rendszeresen, és két óra alatt amit tud, megcsinál. Ezt azóta sem tudjuk hova tenni, de – különösen nekem – hatalmas segítség és megkönnyebbülés.
Érdekes számunkra az a megtapasztalás is, hogy mennyire máshogy használják itt az úgynevezett carsharing autókat. Ez az a rendszer, ami Európa legtöbb nagyvárosában már tökéletesen működik. Regisztrálni kell egy weboldalon vagy telefonos applikáción keresztül és az adott cég birtokában lévő autókat használhatod bizonyos szabályok betartásával. Ez Berlinben gyönyörűen működött, és bár Budapesten nem használtuk ki ezt a lehetőséget, ott is úgy tűnt, hogy kulturáltan történik a helyes kis autók közös használata.
Mivel Torinóban nincs autónk, néha lefoglalunk vagy bérlünk egyet, hogy az utazásainkat kényelmesebbé tegyük. Az első két alkalommal, amikor ilyen „közautót” foglaltunk, szomorúan tapasztaltuk, hogy nem vigyáznak rájuk igazán és a cég sem tartja fontosnak, hogy a kocsikat tisztán tartsák. Cigaretta csikk, hamu, kutyaszőr, sár, homok, minden volt ezekben az autókban, a külső törések, karcolások, horzsolások teljesen természetesek minden egyes járgányon. Azért is különösen furcsa ez, mert Tornió utcái tiszták. Rendszeresen takarítják őket és a sok-sok rendezvény sem jelenti azt, hogy szemét lepi el az utcákat az események alatt vagy után.
Egyébként pedig őrült tempóban állítják fel vagy szedik szét a rendezvényekre felállított táblákat, bódékat, díszleteket, pedig tényleg hetente váltják egymást a programok.
Angolul továbbra sem egyszerű megértetni magunkat, nem kapható Túrórudi és tejföl sem, összességében mégis nagyon szeretünk Torinóban élni.
Boldog, kiegyensúlyozott embereket látunk leginkább, a politika nem ette bele magát a mindennapokba, nincsenek gyűlölködő plakátok városszerte, rengeteg a látnivaló, a szuper program minden témában, jókat lehet enni, inni, fantasztikus utca zenészek vannak szerteszét az utcákon és tereken, úgyhogy nem csoda, hogy amikor megkértük a gyerekeket, hogy értékeljék tízes skálán az itteni életüket, gondolkodás nélkül rávágták, hogy 12.
Ha minden iparváros ilyen szerethető lenne a világon, mint Torinó, azt hiszem nagy bajban lennének a turisták.
