Ahogy arról már egy másik bejegyzésemben írtam, Torinó „szél mentes” város és emiatt gyakran nagy, összefüggő szmogfelhő borul a városra és az egész környékre. Köszönhető ez a gyáraknak és az autóknak is, de fekvése is sokat nyom a latban, mivel az Alpok vonulatai nyugat és észak felől gyakorlatilag körbe zárják a várost.
Ezért, hogy kicsit friss oxigénhez jussunk, a hétvégén fogtuk magunkat és ellátogattunk a nagyjából 80 km-re található Mon Viso hegységbe, ahol az ország legnagyobb folyója, a Pó is ered, és ami Torinó városképére is erősen rányomja bélyegét.
A Pó-síkság Olaszország éléskamrája is egyben, mivel a nemzeti agrártermelés körülbelül egyharmadát ez a terület biztosítja, és itt tenyésztik az olasz állatállomány felét is.
A folyó egész Észak-Olaszországot átszeli, hiszen Monviso a francia határnál fekszik, hatalmas deltatorkolata pedig Velencétől délre található.
A forrás 2020 méter magasságban található. Innen egy komolyabb, 2-3 órás túrával lehet tovább sétálni a 2882 méteres magasságban elhelyezkedő Buco di Viso nevű alagúthoz, melyet 1480 nyarán nyitottak meg, és ami valaha fontos kereskedelmi útvonal volt Franciaország és Olaszország között.
Az alagút mindössze 75 méter hosszú, nagyjából 2 méter széles és 2 méter magas vájat, amelyben nincs semmiféle világítás. Csak a nyári, hómentes időszakban van nyitva és a többszörös lezárást majd újra nyitást követően 1998 óta használható ismét.
A történelem során jelentős kereskedelmet bonyolítottak ezen keresztül. Olaszországból bort, rizst, kendert és dióolajat szállítottak elsősorban, míg Franciaországból szövetet, lovakat és sót exportáltak a „szomszédos” olasz Saluzzo városkájába.
Nagyjából 1600-ig remekül működött az oda-vissza kereskedelem a hegybe vájt alagúton keresztül, majd ezt követően különféle történelmi események, földcsuszamlások és kisebb beomlások miatt járhatatlanná vált.
Az átjáró használata rendszeres karbantartást igényelt, így 1837 óta többször megnyitották, majd évekre újra járhatatlanná nyilvánították. Utoljára 1998-ban végezték el a kőtörmelékek eltávolítását és azóta a nyári hónapokban ismét használható.
És, hogy hogyan tudtak már az 1400-as években alagutat fúrni? Egy szicíliai történész, Diodorus Siculus építészeti technikáját használták, melynek lényege a sziklák fadarabokkal történő hevítése volt, melyet a melegítést követően forrásban lévő víz és ecet elegyével öntöttek le, ami szétrepesztette a sziklák belsejét, megkönnyítve ezzel a kődarabok fejtését.
Ha már Buco di Viso-nál járunk, nem lehet említés nélkül elmenni amellett sem, hogy innen mindössze 2-300 méterre található Col de la Traversette, ahol Hannibál időszámításunk előtt 218-ban Hispániából indulva – állítólag – átkelt az Alpokon a 40 ezer főből, 12 ezer lóból és 37 elefántból álló seregével, hogy végül megpróbáljon csapást mérni Rómára.
Ez utóbbi Hannibálnak nem sikerült, mi viszont szerencsésen leereszkedtünk a hegyről és visszaindultunk Torinó felé.
Útközben egy kis faluban megálltunk körülnézni, ami néhány éve még minden bizonnyal egy kísértet városkához hasonlított, és házainak nagy részét csak az imádság tartja, de meglepő módon a falu apró épületeit valószínűleg hamarosan újra benépesítik majd a nyugalomra vágyó lakók, mert egyre többet kezdenek felújítani és talán a több száz éves kis faluba lassan visszatér az élet.
Olaszországot is az utóbbi évtizedek során egyre inkább sújtja a szárazság, ami a Pó-folyó környékét is erősen fenyegeti. 2022-ben például a folyó medre szinte teljesen kiszáradt és 70 éves negatív csúcsot döntött a vízhozama, mivel 110 napon keresztül nem volt csapadék az Észak-Olasz régióban.
Sajnos az olaszok nem igazán tekintik fontosnak a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni küzdelem kérdését, pedig rengeteg olyan csodálatos természeti kincsük van, amelyekre érdemes volna vigyázni.
