Nem az enyém lesz most a szó, Giro-szakértőnk, az amatőr kerékpárversenyző, Olaszország szerelmese, Dovák Dávid osztja meg veletek az Itáliához, és a Nagy Olasz Bicikliversenyhez fűződő szerelmét. (Olaszmamma)
A friss kávé. A crema. A mille, meg a Grazie. A ropogós Gazzetta. A maglia rosa. A buongiorno és a prego. Egy eldobott kulacs. Szőlőtőkék. Rózsaszín kirakat. A parmigiano reggiano. A racsnik sercegő hangja. A ciao bella. A Sella és a Stelvio. A tifosi. Nápoly, Róma, Milánó. A rozsdás szalagkorlát. És a trófea. A Senza Fine.
Semmihez sem fogható.
Három hétig együtt leszünk, szóval engedjétek meg, hogy merőben személyes húrokat pengessek. Még itt, az elején.. 2007-et írunk. Máig tisztázatlan körülmények között, drága édesanyám egy akkor még számomra is ismeretlen debreceni „srác” (a Tipográfia egykori versenyzője: Pásztor Viktor), Volkswagen passatos oldalán elengedett Olaszországba, tizenkilenc évesen – májusban, a vizsgaidőszak kellős közepén. Hadd menjen a gyerek, lásson világot! Így is lett. 24 órával később már kékszínű Merida Matts montim nyergében másztam Lavaredo három csúcsát – a legendás Tre Cime di Lavaredot, útban az Auronzo-menedékházhoz. Ez volt az első olasz cima-m (cima = csúcs). Lehet ugye a dolgokat kicsiben kezdeni, de minek?
Pár óra vacogással teli, dermedt várakozást követően feldübörgött a karaván zaja valahol alattunk, lent a völgyben. A hágó szürke szalagját csakhamar színkavalkádban úszó autós-motoros-kamionos kígyó tekeregte be. Bömbölt a Felicitá, meg a meg a Lasciatemi cantare.
Ambróziacsókként röpültek felénk a repi ajándékok. Tomboltak a tifosik. A valle-ból fölé szálló tévés helikopterek hangja valósággal robajlott a hegyek faláról visszaverődve. Hiába fagytam át, hiába reszkettem a szemerkélő esőben: megigézett a korábban csak televízióból látott mesevilág. Aztán egyszer csak, a pillanat igazi csimborasszójaként megjöttek. Ott söpörtek végig az orrom előtt értelmezhetetlen sebességgel ezek a csontsovány (gaz)fickók. A két Saunier Duval-Prodir-os kéz a kézben: Riccardo Riccó és Leonardo Piepoli – az olaszok valósággal megőrültek a pillanattól, nem különben mi. Aztán a két apró hegyimenő az amerikai kontinensről: Ivan Ramiro Parra és Julio Alberto Perez Cuapio a Ceramica Panaria-Navigare-ból. (Egyszerűen ezeket a zseniális neveket muszáj telibe’ kimondani… úgy kerek). Nem beszélve arról, ami utána jött. Az orrom előtt nyílt ki a szakirodalom ólomsúlyú lexikona: feltűnt “A Gyilkos” Danilo Di Luca, a nagy kedvenc Gilberto Simoni, Damiano ‘Il Piccolo Principe’ Cunego – avagy A kisherceg, majd a luxemburgi Andy Schleck, Paolo Savodelli „A bergamói Sólyom”, a másik két Liquigas-os: Franco Pellizotti és a fiatal, meg „névtelen” siheder, Vincenzo Nibali. Sport-szélhűdés! A hangos meg csak mondta, mondta – a hangfalakból ropogtak a digó frázisok, mint a pergőtűz: ‘Signore e signori, il vincitore di tappa è Riccardo Riccòòò!!!’ És a tömeg, a rózsaszín ködben ujjongó tömeg együtt élt vele, együtt morajlott. Minden kerékpáros ünnepelt hőse volt a pillanatnak.
A végére a vérünk is felforrt: feltűnt piros-fehér-zöld bajnokiban a Crédit Agricole magyarja, Bodrogi Laci. Te jóságos ég! Micsoda élmény volt! Laci, a mi Lacink (na, meg a Sipié – Isten nyugosztalja!). Már nem fáztunk a metsző hidegben, 2 304 méteren. A libabőr más miatt szaladgált végig a karunkon. És nem ez volt a vége címszó. Még egyet pezsdült a nép, mikor az unott képű ciklámen trikós Alessandro Petacchi rugdosta a pedált a 10%-on – lábában akkorra már harmincnál is több Grand Tour etap-sikerrel. Két keréken guruló legenda dzsigoló bőrbe csomagolva. Megtoltam a derekánál fogva – ahogy az otthoni Orion készülékben láttam a Euro-n -, mire morcosan rám morgott. Én meg mosolyogtam magamban, mint a tejbetök. A szent őrület magával rántott, beszippantott, megigézett. Végérvényesen.
A történelmi hűség kedvéért, persze, volt utána egy kis pity puty – mára már lerágott história: Alessandro-t salbutamol miatt jegelték, Riccó-t Tourról zavarták haza fagyit árulni – örökre, no, meg Di Luca is megcsinálta a maga matinéját vagy háromszor (!) és a sornak koránt sincs vége. De a Giro attól még és azóta is Giro. A szerelem pedig végtelen. Az olaszok pedig olaszok és nagyon olaszok.
Még abban az évben jártam a Falzarego-n, a Campolongo-n, a Passo Monte Croce di Carnico-n és a ZONCOLANON. Az a hét bevésődött. És onnantól kezdve nem volt megállás, mert Itália visszavárt. Rabul ejtett. Később kipipáltuk a Fedaia-t, a Pordoi-t. Jártunk Predazzo-ban, San Martino di Castrozza-ban, Bolzanoban és a Kronplatzon. Hófalba ütköztünk a Stelvio-n. Kulacsért kuncsorogtunk Pozzato-nál, meg Philly Gilbert-nél. Autogramot kaptam a kockás füzetembe André Greipeltől. Lance Armstronggal gurultunk le a az Alpe di Siuisi-n. És először találkoztam az ikonommal, Alberto Contadorral – mikor a “tengerpartról” hívták vissza Giro-t nyerni 2009-ben. Micsoda korszak szem- és fül tanúja lehettem?!
*
No, de félre a múlttal és irány a jelen.
Az olaszok idén is nagyot alkottak. Páratlan szépségű és rendkívüli izgalmakra hivatott szakaszok gondosan felfűzött sora alkotja a három hét műsorát.
A trabucco-ról – cölöpökre épült halászházairól híres abruzzói partvidékről indulva az útvonal érinti Campania székhelyét, a pizza, a Vezúv és Maradona városát, Nápolyt. Felkúszik a legendás Gran Sasso d’Italia csoportjára, majd Emilia Romagna-ban átkel a Rubiconon, eljutva Marco Pantani szülővárosába Cesenába. A verseny egyik legnehezebb napján átkel a 2469 méter magas, svájci Szent Bernát-hágón, majd pedig érintve Verbiert, Olaszországba visszatérve Crans Montana-n időzik el. Később lesz befutó a lombard régióban, Paolo Savoldelli szülővárosában, Bergamo-ban. Az utolsó héten pedig – belegondolni is bizsergető érzés – a Garda-tó fölé magasodó, csodálatos Monte Bondone, a drámai szakaszt ígérő Val di Zoldo és a Tre Cime di Lavaredo már említett hegyi befutója tornyosul a mezőny elébe, mielőtt a mezőny eléri az Örök várost. Rómát.
21 szakasz, közte három időfutam, 3 489 km, 51 400 méternyi leküzdendő szintkülönbség és nagy kanállal mért érzelmek, drámák, csaták, mielőtt a győztes magasba emelheti a Senza Fine-t, a Vegtelen trófeát a Colosseum árnyékában.
Csütörtökön jön a hivatalos csapatbemutató, mi pedig hamarosan esélyeket latolgatunk.
Viva la dolce vita!
