Szerző: Dovák Dávid
Egy háromhetes körverseny nagy eséllyel két küzdő fél között dől el – a körmét rágni vágyó néző várakozása szerint végsőkig kiélezett versengésben. Ha a posztom a miért ’Remco vagy miért Rogla?’ kérdéskör köré íródna – majdnem biztos, hogy – nem engem olvasnátok. Azt sokan leírják széltében-hosszában a kerékpáros sajtó minden szegletében. Bátorkodom azt hinni, hogy azért is kattintotok ide, mert jobban vágytok a miért nem ők vagy miért mások? – következtetésekre. Jó helyen jártok. Ave római!
Övön aluli ütésnek tartom a két gigászra szűkíteni a latolgatások sorát – mégha a győzelmi esélyeik kontra peloton: 80% vs. 20% – , különösképpen igazságtalannak tartom ezt annak fényében, hogy a belga-szlovén kettős egyike sem nyert még Giro-t, miközben egy egykori győztes viszont ott lesz a trabocchi-parti időfutam startjánál: a szokás szerint alulértékelt Tao Geoghegan Hart – az „őszi” Giro győztese. A brit formáján nehéz fogást találni. A bombaerős Ineos uralta az Alpesi-kört: Tao megnyerte az első két szakaszt és az összetettet is. In style: ahogyan győzelmeit aratta – kiscsoportos sprintben –ígéretes befutókat helyez kilátásba a Giro számos hegyi szakaszán: a bónusz másodpercek megszerzéséért bőven konkurálhat a fent említett két sráccal (a hetedik szakaszt, a Gran Sasso-val be is írom neki, így látatlanban). Nem beszélve arról, hogy a mezőny szemlátomást legerősebb hetesfogata lesz majd segítségére – többek között Geraint Thomas-szal, Pippo Gannával, Laurens de Plus-szel, Thymen Arensman-nal és a Tao-val együtt még jövő évi szerződés nélkül versenyző ex-orosz Pavel Sivakovval. Minden képességük megvan ahhoz, hogy bárki versenyét nehezebbé tegyék. Nem beszélve arról, hogy a walesi formája is bátran megérkezhet a tavaly júliusi közelébe a rajtpisztoly eldördüléséig.
Ha már az erős csapatok szóba kerültek: EF, Bahrain és UAE – Giro-t ugyan sanszos, hogy nem nyernek idén, de hogy jól megfűszerezik a három hetet, az nem vitás.
Kezdjük az amerikaiakkal
El Capitano Rigoberto Uran. Neve egyet jelent a mezőny legszórakoztatóbb, legvidámabb csapatával. Showman-ek, ennek tetejébe még a wattok is rendben. Nem az a kérdés, hogy újra a 2013-’14-es Giro évek vagy a 2017-es Tour ezüstös formája visszatér-e a lábaiba, sokkal inkább, hogy képes-e Rigo stabilan magas formát hozni, három héten át. Ha igen és nincs negyedórás, váratlan megzuhanás, nyílt sisakkal mehet csatába az újabb dobogóért, egy rendkívül agilis és felkészült EF-Education-Easy Post soraiban. Hugh Carthy 2., Cepeda 4. lett az Alpesin, de ott lesz még mellette az Ardennekben tündöklő Ben Healy, a 2020-as Giro-n Etnán győző Jonathan Caicedo és a Touron, valamint a Vueltán már nyolc szakaszsikert elkönyvelő Magnus Cort Nielsen is. A kísérőkocsikban meg olyan legendák osztják majd az észt, mint Matti Breschel és Tejay Van Garderen. Van kérdés?
Bahrain
A sor brutális és sokra hivatott. A legnagyobb problémám ugyanakkor az, hogy fogalmam sincs, ki lehet a kedvezményezett kapitány? És gyanítom a csapatnak sincs ebben kristálytiszta álláspontja. Caruso, Haig, Buitrago. A szícíliai dörzsölt, sokat látott figura: a ’21-es Olasz Körön megtáltosodott – az összetettben Bernal mögé betéve a kereket (Emlékeztek még, mikor hátba paskolta a „jómunkás” Bilbao-t és elindult az Alpe Mottán?!) Akkor és ott a pályája 180 fokos fordulatot vett és azóta tényező is a 35 éves Damiano. Nem mellesleg egyedüliként a lehetséges esélyesek (bocs, Thibaut-t ne vegyük ide) közül lenyomta a hétvégén véget ért Romandiát– nem is akárhogyan. Dobogó a Thyon 2000-en, magaslaton és végül az összetettben is. Valószínűleg korából kifolyólag is jobbnak látták a csapatnál, ha a lehető legkésőbb melegítik be a nagy rajtra, hogy a forma jókor élesedjen. Kérem, a következőt! Jack Haig az a fajta örök ígéret: benne van a képesség – nincs benne az eredmény. Az előbb említett Van Garderen totális alteregója a ’20-as évekből. A nyurga ausztrált mindig be lehet írni a nagy halmazba, a bizalmat is megkapja, de… a szűk keresztmetszetbe már nincs jegye. Ellenben Santi Buitrago! – a kolumbiai új hullám talán legeklatánsabb képviselője. Nyert már Giro-n szakaszt, de a legszembetűnőbb eredménye mégis csak az idei Liége-Bastogne-Liége-en szerzett bronzérme. Kicsit sem lenne meglepő egy újabb etapsiker. No, és nem beszéltem még az egyik legkedvesebb „versenyzőmről”, a jónevű svájci Gino Mader-ről, aki bármikor átveheti a betliző kapitányok szerepét, lévén szeret megérkezni az elejével, akkor is, ha előtte melózott – pechjére idén hosszú a várólista.
Na, most az UAE nekem nagy t(o)urmix. Itt még kibogozhatatlanabb a katyvasz, mint a Meridásoknál. Ugyan ember nincs, aki a Giro-specialista portugál, Almeida kulcsszerepét megkérdőjelezné (az egész WT mezőnyből rajta feszült a legtöbb napon át a maglia rosa, szám szerint 15 szakaszon keresztül), de Brandon McNulty és még inkább a kellőképpen „tenyérbemászó” Jay Vine jelenléte valahogy azt sugallja: hiszünk benned Joao, de azért mégsem annyira, hogy erre feltegyük a három hetet! Vine-ban egész egyszerűen nem látom a csapatjátékost, hamarabb leakaszt két szakaszt a hegyekben, minthogy a portugálért tűzbe menjen. A Katalán körverseny csak megerősíti bennem ezt az érzést, ahol Almeida és Soler sem értette igazán, ki megy kiért? Másik oldalról nézve viszont stabil az összkép: Formolo, Covi és Ulissi igazi melós nagyágyúk – hozzák a jól megszokott latin színt, míg Gibbons és Ackermann tandeme halászhat a zűrösebb mezőnyhajrák zavarosában.
Van még valaki? Aktuálpolitikai okokból fehér lobogóval, de nem feltartott kézzel érkezik Александр Анатольевич Власов aka. Aleksandr Anatoljevic Vlasov. Tour ötödik tavalyról, Giro negyedik 2021-ben – grande capo-nak kell gondolnunk és tényleg: a mezőny egyik legtehetségesebb bringása. Elegáns kerékpáros, akiben egyszerre ötvöződik a szívósság és a hűvös kimértség – talán beceneve sem véletlen: a Vyborg-i Cyborg. A Bora jóval kiegyensúlyozottabb, mint a Bahrain – németes precizitással patikamérlegen kimért alakulat – jól lehet Higuita és Schelling alkalomadtán magára is gondolhat majd, ezzel együtt szélesítve is a taktikai repertoárt, főleg az első két hétben. ’Manu Buchmann személyében pedig páratlan képességű szárnysegéd követheti árnyékként kapitányát a nem mellékesen címvédő zöldeknél.
Hol vagytok, olasz amorozók?
Bajban a „háziak”. Az olaszok nagy kedvence, Giulio Ciccone COVID fertőzés miatt hivatalosan is visszalépett a 2023-as Giro d’Italia-tól. A háromszoros szakaszgyőztes, korábbi hegyi trikós versenyző, 2016 óta minden évben ott volt az Olasz Kör rajtjánál, így ez igazi csapás ez az amúgy is kissé szárnyaszegett, szebb napokat látott talján kerékpározás számára. A Trek bringásán kívül egyedül Damiano Caruso-t lehet kiemelni, aki valóban beleköphet a nagyok levesébe, míg a Zoncolan hőse, Lorenzo Fortunato vagy Domenico Pozzovivo inkább a Top10 alsó fertályára, sokkal inkább szakaszgyőzelemre ácsingózhat. Utóbbi truváj az időfutamokon vitán felül Pippo Ganna felségterülete, míg elmenésből Bettiol, Rota, Conti, Oldani és de Marchi kvintettjének lehet sanszos, a mezőnyhajráknál pedig a „mindig majdnem” Nizzolo, Albanese, Dainese és Consonni érhetnek oda.
1500 watt hírnév
Szegény gyorslábúak, főnek majd a fejek – ezek már nem a Cipollinire írt Giro-szakaszok, amikor rátették a tengerpartra az itinert, hadd szóljon! 4 óra csőhátszél, ötvennel. Persze, papíron – hogy is mondjuk? – 8 sprintereknek kedvező szakasz. Ebből kb. kettő fekszik valóban nekik: a befutók San Salvo-ba illetve Caorle-be (utóbbi már előre pályázhat a valaha volt leggyorsabb szakasz címére). Azért arra, hogy az olaszoknak jó humorérzéke van, mi sem jobb bizonyíték, mint a Cassano Magnago-ba tartó két csillagos szakasz – melynek utolsó 100 kilométere gyakorlatilag teljesen sík, előtte a 2004 méter magas, 20 kilométer hosszú, 1300 méter szintet tartalmazó Simplonpass-szal. Klasszikus sprintert kis túlzással persze, nagyítóval kell keresni a testa della corsa-ban. Van egy Cavendish-ünk – égen-földön egyetlen Scheldeprijs dobogócskával (ráadásul a hullámos Giro szakaszok pont nem őt pozícionálják nyerő helyzetbe), Matthews-nak annál inkább fekhetnek ezek a nehezített szakaszok – 2 győzelem alsó hangon a lábaiban lehet. Ugyanakkor, ha van valaki, aki viszont vitán felül május sztárja lehet: az Mads Pedersen – a dán az „űrlényeket” leszámítva a kockakövesek idei legjobbja volt. Nápoly és Fossombrone simán nála köthetnek ki (a végén a ciklámennel együtt) és nem lepődnék meg, ha a Trek lenne az, ami pont az említett Cassano Magnago-i szakaszon lehetetlenítené el a hegyet kevésbé bíró srácok helyzetét. Mellettük nem szabad leírni a Movistarnál magára találó Gaviria Rendónt sem – hat dobogós hellyel, köztük két győzelemmel hangolt az év eddigi részében. Vasárnap pont a Romandia utolsó szakaszát nyert meg. Meglepő lenne, ha az imént említett négy fiatalember etapsiker nélkül zárná a három hetet, melléjük zárkózhat fel – inkább a harmadiktól hatodik helyekért – az olasz bringád, meg Pascal Ackermann, no, és a mezőny egyik leggyorsabb embere – a Vueltán már bizonyító: Kaden Groves.
Ha a sötét lóra kellene zizit tennem, nekem bizony Einer Rubio a legnagyobb, de nyerő talány (bár, Eddie Dunbar, Andreas Leknessund és bizonyos értelemben Thibaut Pinot is kézenfekvő válasz lehetnének). A Movistar üdvöskéje különösebb nyomás nélkül próbálhatja meg betölteni a Valverde, Quintana, Landa korszaka óta tátongó, Más-szal nehezen foltozható űrt. Imponáló győzelmet aratott az emírségekbeli Jebel Jais-on Evenepoel (!) és Adam Yates felett. Asztúriában Fortunato mögött lett második a kolumbiai. A kis dél-amerikai összejövetel, meg amúgy is sallangmentes pikantériát kínál a szórakozni vágyó nézőknek, vajon Cepeda, Buitrago, Rubio vagy Higuita lesz a kedvenc kis hegyiemberünkérve?
Fogadóirodába tévedve, pedig ajánlom szíves figyelmetekbe Victor Lafay, Taco Van den Hoorn, Lukas Pöstlberger és Felix Gall nevét. Versenyt-csináló urakról van szó.
