Imádom, amikor mások is imádják Torinót. Élhető, rendezett, pezsgő, zöld és gyönyörű a mi városunk! (Helén)
Torinó egyszerűen gyönyörű. Nem is értem, hogy Olaszország negyedik legnagyobb városa hogy maradt ki a turisták bakancslistájáról.
Na jó, olasz viszonylatban valóban vannak nála még kívánatosabb célpontok, de ez az egyébként egyáltalán nem hatalmas város is egyértelműen megér egy látogatást.
Azt már megszoktuk, hogy szinte minden városban fellelhető egy-egy csodás palota, izgalmas torony, királyi vár, parlament, grandiózus főtér, mamut nagyságú diadalív, csodálatos operaház vagy egy szépséges kupolájú bazilika.
Természetesen itt Torinóban is gyönyörűen fel van újítva a királyi palota, hihetetlen építészeti remekmű az Antonelliana-torony, aminek majd egy külön blog bejegyzést fogok szentelni és itt is lépten-nyomon gyönyörű templomokba botlunk.
De kevés olyan város van, amelynek belvárosában a „normál” lakóházak is ennyire lenyűgözők, mint itt, Torinóban. Pedig nincsenek egytől-egyig rendbe téve, nem újítgatják őket folyamatosan, és itt is soknak árnyékoló spalettájáról pattog le a festék vagy hiányos a vakolat. Mégis az épületek, az utcák és a terek összhangja magával ragadja az idelátogatót.
Nem fogok belemenni történelmének bemutatásába, legyen elég annyi, hogy az építészetére a barokk, a rokokó és a neoklasszicizmus is rányomta bélyegét. Mivel az 1500-as és az 1800-as években is több évtizeden keresztül Franciaországhoz tartozott, elég egyértelműen hasonlít Párizsra. Ez azért nem olyan borzalmas hír, hiszen Párizs tényleg maga a csoda és egyáltalán nem nagy baj, ha azt a varázslatos hangulatot kicsit máshol is átélhetjük a világban.
Torinó a virágkorát a barokk korban élte, ekkor épült rengeteg gyönyörű palota, kert, tér, a széles sugárutak és a torinói séták alatt oly szembetűnő árkádok is. A több, mint 18 km hosszú árkádsort Károly Emánuel rendelete kapcsán kezdték el építeni, mert azt kívánta, hogy a Palazzo Reale (azaz a királyi palota) és a Piazza Vittorio Veneto (vagyis a folyópart) között úgy tudjon lesétálni a Pó-folyó partjára, hogy egy csepp eső se érje őt rossz idő esetén. Hálásak lehetnek a torinóiak ennek a rendeletnek, mert nem csak csodás üzletek és kávézók bújnak meg a ma is szemet gyönyörködtető árkádok alatt, de a nyári hőség és a nap kegyetlenül meleg sugarai elől is remek védelmet nyújt.
Nem csodálom, hogy ebben a varázslatos városban úgy tűnik, mintha állandóan az utcán lennének az emberek. Reggelizni, ebédelni, vacsorázni is eljárnak, ezek között pedig kávézókban ücsörögnek és beszélgetnek. Hihetetlenül fontos számukra, hogy beszélgessenek, találkozzanak egymással és élvezzék a hétköznapokat is.
Most értettem meg azt is, mekkora törés lehetett számukra az elmúlt évek során a kényszerű bezártság, és az, hogy nem tudtak folyamatosan trécselni vagy ücsörögni valahol a város egyik csodás terén vagy épp az árkádok alatt. Egy ennyire kommunikatív nép számára ez valóban hatalmas büntetés lehetett.
Közel sem sikerült még a belvárost rendesen bejárnunk, így egyáltalán nem merném azt állítani, hogy az itt felsorakoztatott képeim Torinó legszebb épületeit ábrázolják, de egy kis bepillantást talán tudtok nyerni általuk ennek a gyönyörű olasz városnak a hangulatába és hátha kedvet kaptok ahhoz, hogy felszálljatok a még másfél hónapig elérhető Budapest-Torinó közvetlen járatra és körül nézzetek ebben a – szerintem – fantasztikus városban. (sajnos azóta a Rynair levette a járatot a menetrendről, de Milánóból pikk-őakk elérhető a város, és garantálom, hogy többet nyújt – Helén)
