Régi álmunk vált valóra, eljutottunk Olaszország egyik legcsodálatosabb részére, Cinque Terrére.
Öt városkából áll hivatalosan ez a ligur régió, de ha kicsit tágabban értelmezzük a lehetőségeket, sokkal többet is ki lehet hozni egy néhány napos itt tartózkodásból.
Mi természetesen Torinóból indultunk a tavaszi szünet első napján. Autót béreltünk, de utólag azt kellett megállapítanunk, hogy simán tervezhettük volna vonattal is ezt a körutat, mivel Torinó Porta Nuova pályaudvaráról direkt intercity vonattal tökéletesen elérhető például La Spezia városa, ahol mi is laktunk és innen csináltuk a mindennapos csillagtúráinkat a környéken.
Torinóból indulva első megállónk Recco városa volt, ami Genovától kissé délre található. Itt azért tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük azt az emléktáblát, amelyet Benedek Tibor tiszteletére helyeztek el a város egy pici, félreeső szegletében, lent a tengerparton, a Pro Recco vízilabda klub medencéje mellett.
Innen tovább indulva két helyes kisvárost ejtettünk még útba és sétáltunk be néhány óra alatt, hogy kicsit beleszagoljunk a ligur tengerpart kellemes illatába és elkezdjünk ráhangolódni a színes apró házak, zöld árnyékoló spaletták, halászhajók és pálmafák mesevilágába.
Camogli és Santa Margherita di ligure is nyugodt, kellemes nyaraló helyek, ahol a forró napokon egészen biztosan pezseg az élet. Most sem voltunk egyedül, pont kellemes mennyiségű embertömeggel találkoztunk mindkét helyen.
Ahogy említettem, La Spezia volt az állomáshelyünk, ami Olaszország egyik fő haditengerészeti központja, tehát hadihajókból nem szenvednek hiányt a hatalmas kikötőben, ennek ellenére a város mégis hangulatos, klasszikus mediterrán épületekkel, sétálóutcákkal és rengeteg bárral, étteremmel büszkélkedhet, meg persze nem kevés turistával, mivel innen indulnak azok az utasszállító hajók és vonatok, melyekkel Cinque Terre öt kisvárosába özönlenek az emberek.
Mi fent a hegyoldalban foglaltunk szállást, csodálatos panorámával az öbölre, nyugalomban, olajfák között, távol a nyüzsgő belvárostól.
Mivel az első Cinque Terre-i napunkra esőt jósoltak, nem mertünk rögtön nekivágni a leghíresebb helyi városok megismerésének, ezért picit délebbre indultunk és három kevésbé felkapott falucska, Lerici, Tellaro és Arcola felfedezésével indítottunk.
Nagyon jó döntés volt ezekre a helyekre átugrani, mert meseszép, csendesebb városka mindhárom, ahol élmény volt bolyongani a szűk, gyakran sikátorokra emlékeztető utcák között, kávézgatni és elkezdeni a pisztácia fagyik tesztelését.
A megjósolt eső meg is érkezett irdatlan vihar formájában, ami azonban szerencsére már a szálláson ért bennünket este 7 körül, viszont olyan hevesre sikeredett, hogy a lábunknál heverő öbölből semmit nem láttunk és akkorákat dörgött és villámlott körülöttünk, hogy beleremegtek az ablakok.
Másnap ennek megfelelően kicsit saras volt minden, de nem halogattuk tovább, belevetettük magunkat az „igazi” Cinque Terre szépségeibe.
Már előre megnéztük, hogy autóval lehetetlen eljutni az öt városkába, így a vonatozást választottuk, mivel a kishajóval történő közlekedés fejenként 40 euróba került volna naponta és nem közlekednek annyira sűrűn a hajók, hogy lazán lehetett volna utazgatni a városok között.
A vonat cinque terre card-al fejenként mindössze 18,50 euró volt, ami korlátlan, egész napos vonatközlekedést biztosított a városok között. Szerettünk volna átsétálni egyik városból a másikba, amiért az évnek ebben a szakaszában már szintén fizetni kell, ha nincs ez a kártya az ember birtokában. Így tehát gondoltuk, mennyire profin kitaláltuk ezt az egészet, nem érhet bennünket semmi meglepetés, hiszen a vonatjegyünkhöz meg fogjuk majd venni ezt a szuper kártyát.
Ez a nyugalom egészen addig tartott, míg ki nem értünk La Spezia pályaudvarára és meg nem pillantottuk az iszonyatos tömeget, akik vagy vonatra vagy vonatjegyre vártak. Automatából tökéletesen meg lehet venni a fent említett kombinált kártyát, így mi is az automatákhoz álltunk sorba, melyek működésével sem volt gond, de mivel a kártyákat névre szólóan és születési dátum feltüntetésével lehet csak megvenni, mire minden előttünk álló kitalálta az összes rokonának, ismerősének és egyéb pereputtyának születési dátumát, elment néhány vonat.
Első nehézség pipa, felszálltunk a vonatra, meglepő módon még ülőhelyet is találtunk és elrobogtunk nagyjából 20-25 perc alatt Monterosso al Mare-ba. Innen indult ugyanis a hegyi sétaút a régió következő városkájába, a körülbelül 4 km-re fekvő Vernazzába.
Elérkeztünk a következő nehézséghez: az előre megváltott cinque terre card-dal ugyanúgy végig kellett állnunk a közel egy órás sort a bódéig, ahonnan a sétaösvény indult, mint azoknak, akik nem voltak ennyire előrelátók. Bosszantó volt és roppant kiábrándító, hogy hogy lehet ennyire ostobán megszervezni valamit, ami egy minimális átgondolást követően elég egyszerűen orvosolható probléma lenne.
Végre bejutottunk az édenbe és azt gondoltuk, hogy innen már nagy vagányan átslattyogunk a szomszédos városkába, ahol ebédelünk majd egy istenit. Hát itt is értek azért meglepetések, és ez nem csak a több száz lépcsőfoknak volt köszönhető, hanem annak a nagyjából ötven centiméter széles ösvénynek is, aminek egyik széle szakadék volt, másik oldalán a hegyoldal magasodott, kerítés csak ritkán védte a sétáló tömeget és hogy nehezítsünk még egy kicsit a hegyi út megtételén, szembe forgalom is volt, nem is gyenge.
A normál esetben 40-50 perc alatt megtehető utat így két és fél óra alatt sikerült leküzdenünk, és akár hiszitek, akár nem, mi ennek is nagyon örültünk. Volt ugyanis, akinek sajnos ez aznap nem sikerült. Körülbelül félúton, az egyébként csodaszép sétaút valószínűleg legmagasabban fekvő részénél egy férfi rosszul lett és az ő életét már nem tudták megmenteni. Hiába próbálták meg újra éleszteni, hiába segédkeztek többen is a túrázók közül és érkeztek légimentők is a helyszínre, ő már nem érkezett meg a többiekkel Vernazza meseszép városába.
Ilyenkor azért sok mindent átértékel az ember és bár bosszantó volt a hatalmas tömeg és tulajdonképpen élvezhetetlenné tette Vernazza városának felfedezését is, mi mégis örültünk, hogy ott vagyunk a tömegben, teljes létszámban.
Itt aztán ismét vonatra szálltunk és Cinque Terre legdélebben fekvő városáig mentünk, mert úgy döntöttünk, hogy a tényleg minden képzeletet felül múló tömeg miatt nem érdemes Corniglia és Manarola városaiba átmennünk.
A következő nap Lucca és Firenze voltak a célpontjaink, amelyek – bár szintén nem voltunk egyedül – mégis kellemesebb élményt nyújtottak számunkra.
Lucca belvárosát egy masszív városfal veszi körül, ami nagyon különleges hangulatot ad a helynek. A falakon belül kanyargó kis utcák, ellipszis alakú főtér és rengeteg torony teszi utánozhatatlanná a várost, amely szintén nem tartozik a legnépszerűbb olaszországi célpontok közé, pedig simán felülmúl több, agyon látogatott várost is a csodás olasz csizmán.
Utolsó napunkon Párma felé vettük az irányt, ahol megnéztük a dómot, egy remek kiállítást a Palazzo della Pilotta épületében, több templomot és bazilikát, és persze megkóstoltuk a helyi specialitásokat: a pármai sonkát és a parmezán sajtot isteni szendvicsekbe rejtve.
Hazafelé menet a hegyoldalban megpillantottunk még egy kedves kis falut, amit gyorsan útba is ejtettünk. Vezzano ligure-ban csend és nyugalom, csodaszép, rendezett kis templom tér, apró, színes házikók és szűk, kietlen utcácskák fogadtak bennünket. Mindössze fél óra alatt be lehetett járni a teljes kis falut, mégis óriási élmény volt számunkra és nagyon különleges lezárása volt ez a húsvéti vakációnknak.
Hogy Cinque Terrére visszatérünk-e még valaha? Nem tudom. De ha igen, biztosan nem a tavaszi szünetben tesszük majd…
CAMOGLI
SANTA MARGHERITA LIGURE
LERICI
TELLARO
ARCOLA
RIOMAGGIORE
LUCCA
FIRENZE
PARMA
VEZZANO LIGURE