Attila régóta olvassa a blogot, és hatalmas öröm nekem, hogy részem volt abban, hogy az idei nyári családi kirándulásuk helyszíne – miattam is – Torinó lett. Azt már mondtam sokszor, hogy végre ide is jár Budapestről a Ryanair, és rendszerint remek az árfekvés. A beszámolót részerke szedem, mert rengeteg mindent csináltak, egy szuszra sok lenne, de nagyon hasznos, és a friss árakról is képet ad.
Torinó repteréről a belvárosba busszal mentünk 32 euró volt a 4 darab jegy. A Porta Nuova vasútállomás volt a végállomás, egy Árkád alatt megálltunk szendvicsezni, hazatelefonáltam anyáméknak, hogy minden OK, majd felhívtam a Hotelt, hogy mi az a legkorábbi időpont, amikor átvehetjük a kulcsokat, mert kb 10 óra volt és az előzetes foglalásnál én érkezésnek a 14-15 óra közötti időpontot jelöltem meg. Azt mondták délre mehetünk nyugodtan.
Fél 1 körül ledőltek a gyerekek, én is kiléptem a cipőmből letesztelni az ágyat… egy óra múlva keltem telefonzörgésre… Hiába, korán keltünk, izgalmas volt a nap addigi része is. Persze a gyerekek is aludtak egy jót, és még mindig csak 3 óra volt és indult a nap második fele!!! Ha úgy vesszük, olaszos módra sziesztáztunk egyet!
Az idő eddigre egy kicsit frissült is az érkezésünkhöz képest, az első utat a legendás Caffé al Bicerin kávézóba terveztem! Amíg odaérünk kicsit ismerkedünk a hangulattal, a város szagával, az emberekkel.
Ekkori nagyon minimális első benyomásaim:
- Épületek 90%-a teljesen rendben, amelyik meg nem, azt éppen felújítják. Tele a belváros daruval, ezekhez a 4-5 szintes épületekhez kellenek is. Utcák, terek elsőre is hangulatosak, az egész épített környezet.
- Szinte minden ház földszintjén van valamilyen kis üzlet (pékség, hentes, kávézó, bár, fodrász, önkiszolgáló mosoda, de láttam vasalóüzeletet is és több olyan üzletet, ahol bútorkiegészítőket lehet kapni, pl fogantyúk stb)
- Ahogyan kerestük a szállást, meg utána még néhány utcába elvetődve megfogott a kaputelefonok egységes kialakítása. A kapubejáró mellett egységes méretű réztáblákon a lakók neve és szerintem még a betűtípus is azonos.
- Van valamiféle egyedi „terasz-árnyékolás-technika”. Ezt nem tudom szebben leírni. Az utca felé kilógó terasz felső részéről a terasz alsó síkjáig ki van húzva egy, általában hosszanti csíkozású és legtöbbször zöld-fehér színű árnyékoló ponyvaszerűség. Már a reptérről a belváros felé tartva is feltűnt, olykor a 10-12 emeletes házakon is, a belvárosban pedig még több ilyen is van. Ilyet még nem láttam és inkább bántotta szemem, kicsit rendetlenség érzetem volt. Megértem, hogy kell az árnyékolás, a hűsítés a mediterrán melegben, de akkor is… szerintem ronda…
Szóval délután nyakunkba vettük a várost, hangulatszippantási céllal. A gyerekeknek bedobtam, hogy egy különleges kávézó a cél (Olaszmamma ajánlásával a Caffé Al Bicerin, az 1763 óta működő kávéház, a speciális kávé-csoki-tejhab kombóval), utána kis séta és vadászunk valami vacsit.
„Véletlenül” eltévedtünk és a Porta Palatianál kötöttünk ki, amely a városnak a római korban épült, két erődszerű toronnyal őrzött kapuja, a kapuk mellett/mögött Augustus és Cézár szobraival. Adta magát tovább az útvonal, a Torinói Dóm felé (Cattedrale di San Giovanni Battista) vettük az irányt, éppen nyitva volt, benéztem, hogy be tudunk-e menni.
-Én nem mehetek be, rövidnadrágban vagyok- mondja Tamás.
-Én sem mehetek be a felsőmben, nincsen eltakarva a vállam – ez Kamilla volt.
-Kami, van nálam esőkabát, oda tudom adni, Tamás, mások is vannak bent rövidnadrágban, bejöhetsz! 😊
Persze, hogy bejöttek ezek után!
Lenyűgözően hatalmas épület, a mellette magasodó toronnyal! A Dóm baloldali hajójában volt kivetítve a torinói lepelként emlegetett ereklye, amelybe a legenda szerint Jézust burkolták a halála után. A francia Templomos lovagrend szerezte meg a keresztes háborúk során, s miután el kellett hagyniuk a Szentföldet, magukkal vitték haza, Franciaországba. Később tőlük vásárolta meg az egyik Savoyai gróf, s innen már egyenes az út és érthető, hogy miként kerülhetett Torinóba, a későbbi dinasztia-központba. A templomban több helyen is vetítés van a lepel történetéről, illetve arról, hogy miként történt a „csomagolás” és mi az oka, hogy így fennmaradhatott a lepel.
Folytattuk az utunkat, egyre borúsabb időben, és most már tényleg a Café Al Bicerin felé. Nagyon hangulatos szűk utcákon, olykor sikátorokon vezetett a navi, és egy újabb téren, a Piazza della Consolatan találtuk magunkat, újabb hatalmas templom és a tornya magasodott fölénk. A Bicerin kávézó tényleg egy „lyuk”, a téren kb 4-5 asztal volt kihelyezve, a belső tér a pultból és szintén kb 4-5 aprócska asztalból állt.
Abban az értelemben nem egy turista-lehúzó hely, hogy
-rajtunk kívül se kint, se bent nem volt külföldi, csak olaszok. Az idős néni, a felszolgáló, aki jött felvenni a rendelésünket csak olaszul beszélt, így jobb híján kézzel-lábbal mutogattam el az itallapról, hogy 4 adag eredeti „old original” Bicerint szeretnénk.
-egy adag 7 euró volt… A donna, amikor kihozta az italokat, ellátott minket az általunk előzetesen ismert szabállyal, mely szerint: „No mix, no mix!”, azaz nem szabad összekeverni. Vagyis, kortyoláskor keveredett a három összetevő a szánkban. A kávé, a csokoládé és a tejhab…
És basszuuuuuuuussss, ez tényleg 7 eurós volt!
A téren álló templomba is bementünk, amely templom nem is néz ki az utcáról olyan hatalmasnak, mint belülről, és amelynek egy hatalmas altemploma is van, ide sajnos nem lehetett lemenni.
Ekkor már elkezdett cseperészni is az eső, előkerültek a dzsekik, és úgy döntöttünk a szállásunk felé vesszük az irányt, de olyan módon, hogy a Póra azért vetünk egy pillantást és hazafelé keresünk vacsihelyet. Nagy öröm volt megtalálni a Pót, amelyről később kiderült, hogy a Dora Riparia (Torinóban 4 folyó találkozik). Korábban letöltöttem egy alkalmazást a telefonomra, amelyen asztalt lehet foglalni (napra, órára lebontva), de már ekkor rájöttem, hogy felesleges, mert annyi a kávézó, bár, pékség, pizzeria, hogy kizárt, hogy ne találjunk magunknak valamit, degeszre is tömtük magunkat pizzából..
Fáradtan-jóllakottan kisebb sétára indultam, előzetesen felmérni a holnapi útvonalainkat, ránézni most már tényleg a Póra… Hangulatos kis folyócska, kb Rába-nagyságrendű, legalábbis most ezt az arcát mutatta, olvastam, hogy sokfelé a kiszáradás fenyegeti.
A Piazza Vittorio Veneto a sok hatalmas barokk terek egyike. A tér az esős idő miatt üres volt, a csavargásomban most nagy hasznát vettem az árkádoknak, és ahol erre lehetősége volt a helyieknek az árkádok alatt ettek-ittak, mert kiülni MUSZÁJ! A Királyi Palota felé terelt a Via Po. Így sokkal jobban érthető, kézzelfoghatóbb lett a számomra is, hogy miért élték meg olyan tragikusan a lezárásokat 2020-ban az olaszok. Egyrészről az étterem- és bártulajdonosok, alkalmazottak részben munka nélkül maradtak, de a közösségi élet hiánya még ennél is fájóbb volt nekik. Ehhez az életstílushoz szervesen hozzátartozik egy kávé vagy ital feletti órákig ücsörgés. Nem véletlen az sem, hogy onnan indult az esti teraszon-éneklős-tapsolós hullám.
Piazza Vittorio Veneto a Gran Madre templom elől
2022.július 29. 2. nap
A helyi piac látogatásával kezdtünk, nem fogta meg a gyerekeket túlzottan, számomra volt csak élvezetes a helyi nyüzsibe való belekóstolás, a friss gyümölcsök, zöldségek látványa, illata, a sajtos és sonkás standok színvilága! De hát, minden szentnek maga felé hajlik a keze, az ilyen helyeken (is) lehet megismerni a helyi lakosok mindennapjai(nak egy részé)t.
Aztán valóban 5 perc kényelmes sétával elértük a tegnap még borús Piazza Vittorio Venetót. A tér hatalmas méretei lenyűgözték a gyerekeket is! Ebben az időben természetesen üres volt a tér, az üzletek sem voltak még nyitva, de a mediterrán hangulat egyből megvolt!
Séta két híd között a Pó mindkét oldalán, a Gran Madre templom hatalmas kupolás épületének lépcsőjén pihiztünk először egy frissítő erejéig. Egyébként kifejezetten jóízű az ivóvíz és hamar felfedeztük, hogy a város teli van kutakkal, így nem volt gond a későbbiekben sem, ha kifogyott a kulacsból a víz, számtalan helyen újra tudtuk tölteni. Természetesen ebbe a templomba is benéztünk, de nekem ez egy kissé csalódás volt, pont a tegnapi templommal összehasonlítva. A Ponte Vittorio Emanuele-n vissza a központ felé, s Tamás megállapította, hogy milyen érdekes, hogy teli van minden bár, kávézó és minden korosztály megtalálható, a telefont nyomkodó egyetemistáktól, a notebook-on dolgozó fiatal-középkorúakon keresztül, a kutyával ücsörgő nagymamákon át, az újságot (!), -általában La Stampa- olvasó öregurakig.
Az állandó dudálás… Csak kapkodom a fejem, hiszen ahhoz vagyok szokva, hogy komoly balesetveszély van, ha valaki dudál. A legapróbb dolgokért is megy már a tülkölés. Aztán néhány nap után rájöttem, hogy a dudálás itt nem „leveremavesédetteállatbaromhülye”-jelzés, hanem inkább egyfajta prevenció: jövök, érkezek, figyelek rád stb.
Az árkádsoron sorra nyitottak az üzletek, bejutottunk egy olyanba is (Vintage Store), ahol az emeletre is feljutottunk, így az árkádsorról fentről is tudtam fotót készíteni és a belső udvarra nyíló ablak is nyitva volt, onnan is lőttem egy képet. Meg ahová lehetőségem volt bekukucskálni, ott általában megtettem.
A Museo de Risorgimento-t szkippeltük, de az épület (Palazzo Carignano) monumentalitása szintén lenyűgöző volt. Itt tartották az egyesített Olaszország első országgyűlését.
Palazzo Carignano
Az egyiptomi múzeumot viszont végigcsináltuk becsülettel: 4 emelet, 2 óra tömény szarkofág, múmia! Így életnagyságban látni ezeket a hatalmas kőfaragásokat, fémszarkofágokat, nem túlzással állítva, monstrumokat, nem volt mindennapi. Belegondolva, hogy ezek mekkora súlyok, sokszor kb matrjoska-babákként külső, középső, belső koporsó. Mindezeket gépek nélkül, kizárólag kézzel munkálva, és az ”elhelyezést” (a sziklába történő bevésést) is elképzelve, hatalmas munka, szervezettség. De ha már a kontinens legnagyobb egyiptomi múzeumánál jártunk, nem maradhatott ki. Meg is éheztünk, a legközelebbi (nyitva is tartó, mert ugye szieszta-időre járt már, sorra zárt is egy csomó étterem, terasz) helyen ebédeltünk, rövid séta a Via Roma néhány üzletével, Luis Vuittonba a Kamillának kellett bemennie, a Nike üzletbe a fiúknak feltétlenül.
A Palazzo Reale szintén jó nagy falat volt, méreteiben ez is lebilincselő. Mielőtt beértünk volna, természetesen megmutattam Kamillának Castor és Pollux szobrait, elvégre mégicsak Ikrek vagyunk! 😊
Belépésünkkor Tamás kérdezi:
-Ez olyasmi, mint a keszthelyi Festetich-kastély?
Belépünk a fogadóterembe:
-Ja, nem. Más a lépték- javította ki magát.
Minden teremből (bálterem, ebédlő stb) sütött a gazdagság, a pompa, néha már bántóan, de minden teremben volt valami újdonság. A Savoyai festménygyűjteményt is végignéztük, volt köztük Brieghel, Van Eyck, Van Dyck, Rembrandt is.
Eljutottunk a Palota „csúcsára” is, a Szent Lepel őrzési helyére (nyilván nem itt őrzik) és ahonnan le lehet látni a Dóm belterére is. Érdekes építészeti megoldás.
Csak hab volt a tortán a fegyverkiállítás. Amikor beléptünk Tamás megszólalt:
-Ez akkora, hogy azt hittem tükörterembe léptünk!
Csak úgy mellékesen van még egy antik kiállítás, meg valami római színházmaradvány, eléggé lepukkant állapotban, ide majd visszajövünk, ha elkészült! 😊
A királyi parkra már nagyon fogytán volt az erőnk, meleg is volt, Tamás lépésszámlálója „kiakadt”, mondta, hogy mennyit mentünk, de sajnos elfelejtettem. Mindenesetre sokat.
A szállás felé tartva ők is érezték, hogy most „ébred” a város, sorra nyitnak vagy készülődnek a nyitásra a teraszok, bárok, a barbershop (!!!!!) stb.
Mégsem bírtak az éjszakába velem jönni, de engem nagyon hívott az este. Megvacsiztunk (ugyanarról a helyről, mint előző este, a pizzásfiú megismert 😊), aztán én mentem tovább, hogy lássam az esti fényeket is!
A Vittorio Emanuele téren beültem random módon egy aperitivos helyre. Állítólag torinói specialitás, hogy az ilyen helyeken adnak a kikért két adag italhoz, legyen az aperol-spritz, koktél, pohár sör, akármi, egy tál könnyen fogyasztható ételt, sajtok, sonkák, apró szendvicsek, de van hely, ahol sushikat kínálnak. A pincér mondta, hogy a helykihasználás miatt minimum kettő italt kell kérnem, mondtam, hogy nem lesz gond, az elsőt már hozhatja is, a második jó lesz kb fél óra múlva. Iszogattam, falatoztam, figyeltem az asztaltársaságokat, voltak szülinapozósak, randevúzók, baráti társaságok, időnként nem-olasz beszéd is megütötte a fülemet. Szerintem kb én voltam az egyetlen a hatalmas téren, aki egymagában ücsörgött. 😊 Mégis jó volt, nekem is kellett egy kis egyedüllét, meg szerintem a gyerekek sem bánták. 😊
Direkt megvártam, amíg besötétedik és felkapcsolják a közvilágítást! Szállásunkon a RaiSport-on éppen a hétvégén induló Tour de France csapatbemutató ment Dániából, az olasz versenyzőkre fókuszálva, elsősorban Gannára!
Folyt. köv,
