Az én történetem Marcus Aurelius uralkodásáig nyúlik vissza. Amikor is a filozofikus császár nem vérszerinti fiára, hanem egy hadvezérre bízza Róma sorsát. Azét a Rómáét, amely kifordult önmagából, kegyetlen lett és sötét, és aminek szüksége van valakire, aki visszavezeti a helyes útra. A Ridley Scott rendezte Gladiátorral kezdődött minden. Bár e film előtt is jártam már Olaszországban, de akkor olyan lehettem, mint egy, az éppen felnőtt nővé váló leány, aki nem tud mit kezdeni a neki udvarló férfival, mert még nem érett meg reá.
Róma. Van-e a világon, aki nem ismeri ezt a várost? Van-e a világon, akinek nem jut eszébe a Colosseum, a Forum Romanum, a Trevi-kút, vagy a Piazza Navona? Van-e valaki, aki ne ismerné az itt játszódó Édes életet vagy a Római vakációt? Van-e valaki, aki nem hallotta még, hogy minden út Rómába vezet? Ez a négybetűs szó nekem 2009-ben, a mindent jelentette. Heteket, hónapokat készültem erre az utazásra. Átrágtam magam több ezernyi könyvön, művészettörténeti albumon, már szinte az álmomból felébresztve tudtam, mit és merre találok a városban. Amikor végre a talpam alatt érezhettem az ősi város köveit, elsírtam magam, mert valóra vált az álmom.
Néhány nappal ezelőtt volt 11 éve, hogy ott jártam, és ennek fényében megemlékeztem az egyhetes városlátogatásról. Kérdezhetitek, hogy miért pont 11 év után. Mert a napok pont úgy estek, mint akkor és ennek én mindig nagy jelentőséget tulajdonítok. Mágikusnak tartom, egy időkapu félének, ami képes visszavinni a múltba, hogy újra átélhessem az akkori érzéseket.
Nos, mit jelentett nekem Róma? Róma az a város, ahol az egyik kedvenc íróm, Steven Saylor rádöbbent arra, hogy szégyenletesnek tartja, hogy miért nincsenek az ókori Rómában játszódó krimik. Így született meg a Roma Sub Rosa sorozat, amelynek főhőse egy nyomozó, aki a késő köztársaságbeli város ismert és ismeretlen emberei közt járva, kutat bűnözők után. A Vesta-szüzek házában, a Forum Romanum – on, nem a romokat láttam magam előtt, hanem azt az éjszakát, amikor egy gyilkos bújik meg e szent épületben. Ott állva éreztem a szellő fuvallatát a bőrömön, láttam, ahogy a Hold fénye sejtelmesen bevilágítja az udvart, mely közepén egy tó van, és melyben békák kuruttyolnak. Árnyakat véltem felfedezni az oszlopok között, hallottam a zajokat a házban. Vagy a Via Appia… ó, az az út… azok a kövek, tele letűnt korok letűnt embereinek szellemeivel, a nehéz súlyuk alatt nyögő, nyomatokat vájó szekerek nyikorgása, a magányos utazók aggodalma, hogy vajon megérkeznek-e. Ki tudja milyen szerelmeket és milyen szörnyűségeket láttak azok a kövek?
Róma az a város, amelynek ókori kikötője – Ostia Antica – ma már jóval távolabb helyezkedik el a tengerparttól és ennek az utódjában, a mai Ostia-ban van egy étterem, a Pomodori Verdi Fritti, a Sült, zöld paradicsom. A pizzeria az azonos című film után kapta a nevét és az étlapjukon megtalálható az eredeti recept alapján készült névadó is. Lévén az egyik legkedvesebb filmem, így meg kellett kóstolnom.
Róma a város, melyben egy másik állam is található, ami hiába a legkisebb a világon, mégis több lakosa van lélekben, mint bármely másik országnak a világon. A Vatikánba belépni, egy megkereszteletlen embernek, aki maga sem tudja, hogy mit érezzen a vallás iránt, ugyanakkor a hit, mint erő, lényének sajátja , nos ,ez elég paradoxon. Mindig is kettős érzelmek voltak bennem az egyház, leginkább a katolicizmus iránt. Nem szerettem az elvakultságát, az emberek tébolyult gyilkolását a vallás nevében, ugyanakkor az a fajta közösséget formáló ereje, ami a mélyről jövő hitben gyökerezik, az én szívemet is megnyitja. Talán pont ezért érzek mindig megnyugvást a templomokban. Elkápráztat, hogy építészek, szobrászok, festők alkotásai dicsőítik az Urat, ahogy évszázadok neves művészei áldozták tehetségüket a katolikus egyház oltárán, ezáltal örök dicsőséget és halhatatlanságot nyerve.
Róma az a város, ahol nincs olyan ókori rom, amit ne vettek volna birtokukba a macskák. Én, mint Isten eme szőrös, nyávogó, doromboló teremtményeinek feltétlen és odaadó híve, szégyenkezve elbujdokoltam volna, ha nem látogatom meg a Largo di Torre Argentina-nál található cicamenhelyet. Ez az 1993-as alapítású tappancsos fellegvár minden macskarajongó számára kötelező. Azon kívül, hogy az itt található cicákat örökbe lehet fogadni, az alapítvány által készíttetett pólók, vászontáskák, naptárok megvásárlásával támogathatod a bundás társaság bendőjének megtöltését és gyógyíttatásukat.. A helyszínről meg azt kell még tudni, hogy itt állt Pompeius színháza, ahol Kr. e. 44 idusán megölték Julius Caesart.
Róma az a város, ahol a Via Veneto-n egyszerre bújik meg a ’60-as évek dolce vita hangulata, és az a kapucinus kripta, amely több ezer szerzetes csontjaiból készült , és ami örök mementóként mutatja, mivé leszünk mindannyian.
Trastevere negyed
Róma, az a város, ahol bármi megtörténhet. Ahol a buszon egy néni az arcodat csipkedve mondogatja, hogy milyen szép vagy. Ahol a „vucumprák” – vuoi comprare, magyarul szeretnél vásárolni kérdésből jött, a bevándorlók kiejtése miatt ezt a gúnynevet viselő piacok – forgatagában rábukkansz arra a türkizkék felsőre, ami a római napon lebarnult bőrödön tökéletesen mutat. Ahol, ha nem vigyázol és egy óvatlan lépéssel a Spanyol-lépcső lábánál lévő csónak alakú kútba (Barcaccia) majdnem hanyatt esel, de egyszerre többen nyúlnak a kezed után. Ahol a buszok menetrendje nincs kiírva a megállóban, csak az, hogy mikor indul az első és mikor érkezik az utolsó járat. Ahol a fagyi a Trasteverén a legjobban esik a májusi hőségben. Ahol a Gianicolo-ról belátod az egész várost, és amikor a többiek nem figyelnek, elsírod magad, mert ez az utolsó percek egyike, amit itt töltesz. Amikor betérsz egy 1947-ben nyitott bárba, ahol a tulaj, aki természetesen a pultban áll, megtudja, hogy magyar vagy, akkor ódákat zeng a hazádról és kedvezményesen adja az innivalót. Ahol a magyar apácák vállán sírod el magad, hogy soha többé nem akarsz elmenni innen. Róma az a város, ahol 11 éve otthagytam letétbe a szívem egy darabkáját és tudom, hogy valamikor visszamegyek érte.
Lakatos Szilvia Korinna
