Még sehol sem volt a nyitott határok Európája, nekem még útlevelem sem volt talán, amikor egy nyáron a kezembe került Láng György: Primavera című könyve a családi könyvespolcról. Annyira magába szippantott a reneszánsz Firenze, hogy egy-két nap alatt kiolvastam a könyvet.
Onnantól kezdve nem volt unalmas délután többé: vagy olvastam, vagy fantáziáltam Olaszországról. Elkezdtem magamtól olaszt tanulni, faltam minden hírt, filmet, zenét, ami olasz volt. Életem első önállóan elkészített étele a spagetti volt, nyilván Univer ketchuppal, Gyermelyi tésztából. Hello, 80-as évek.
De a szerelem a legmélyebb maradt, és kölcsönös. Soha nem kellett csalódnom. Őszintén, nem tudok választani. Felsorolom hát a legnagyobb ajándékaimat, én ezeket kaptam szívszerelmemtől eddig:
Az első cappucinót az első adandó benzinkútnál, ahogy átérünk a határon. Mérföldekkel finomabb, mint itthon a legtöbb puccos kávézóban.
A trieszti közlekedés bonyolultságát, a GPS előtti időkből. Imádtam a bolyongást, de tényleg. Nem akartam távozni sem én, sem a kocsi.
A velencei macskák öntudatos nézését.
A Comói-tó kristálytiszta és jéghideg vízét, na és a tóparti kanyargós, alagutakkal tűzdelt utat.
Leccót, barátokat.
Sírógörcsöt kapni egy firenzei mélygarázsban, a nászutamon- nem mertem elhinni, hogy ott vagyok, ahová húsz évig vágytam. Aztán nem csalódni a csodákban.
Montecatini Alto főterén meginni életem első Aperolját. Este, lampionos teraszon, olasz popzenével a háttérben.
Lucca, Lucca, örök szerelmem. Az épen maradt városfalon a bringázást, a Torre Guinigi bőkezű panorámáját, a csuda színes Mywalit táskák szivárványát.
Vinciben megízlelni az első igazán jó falatokat egy apró étteremben. Az emlékek hatására gasztroblogot kezdeni.
Perugiában a főtéren Baci bonbont kapni, és bőgni a kis üzeneten, amit a csomagolás rejtett.
A világ egyik (vagy objektíve?) legjobb fagyiját fogyasztani San Gimignanoban.
Rómában nem megütni egyetlen „skip the line ticket”-et áruló hiénát sem. Majd további türelemért fohászkodni a Szent Péter Bazilika tetején. Mennyei kilátással.
Orta San Giulioban kora reggel elhozni az utolsó croissantokat a kisboltból (megértették azt a nyolc olasz szót, amit ki is mertem mondani, hurrá), majd leülni a padra, és nézni ki a fejemből, milyen szerencsés vagyok, hogy pont most, pont itt. Megint.
Isola di San Giulio
Torinóban árkádok alatt sétálni, és az élő történelmet magamba szívni. Miután kijöttem életem kiállításáról, a Torinói Autómúzeumból. Spoiler alert: autóiparban dolgozom, de akkor is élvezni fogod, ha csak a Fiat 500-as van meg az összes autó közül.
Procida szigetén Neruda-versekre gondolni, színes házak és postaládák hadát fényképezni. Majd hazajönni, és a legvadabb lilára lefújni a sajátomat.
Amalfiban életem legdrágább és legjobb citromfagyiját megkapni. Szemben a dómmal. Újra, bármikor.
Nápolyban megtanulni, milyen az igazi pizza. Sült pizzát csak a Staritában, Margheritát a Da Michélében. Látni a gyerekeid arcán az őszinte elragadtatást. Nem félve végigmenni az állomás előtt. Egyszer sem kirabolva lenni. A legszívélyesebb szállásadókat megismerni. Napi minimum négy espressot letolni, a legvadabb helyeken. Állva, a pultnál, néha egy-egy sfogliatellát is elropogtatva.
Sorrentóban citromot szedni, és az illatát örökké megőrizni a szív belsejében.
Hazaérni, fohászkodni, hogy ne, ne legyen baj, hogy a sok kedves on-és offline ismerős közül mindenki ússza meg, élje túl, vészelje át ezt a szart, naponta ismeretlenül is aggódni a jó fej luccai polgármesterért, szorítani az ortai idősotthon lakóiért, sok-sok kilométerről őszintén örülni annak, hogy a kedvenc pizzériáink újra szállíthatnak, vagy aztán vendégeket is fogadhatnak. Grafikonokat értelmezni, majd reménykedve prognózisokat fejteni, álmodozni, repjegyeket, szállásajánlatokat nézni, aztán egyelőre okosan nem foglalni semmit itt a nagy (lét)bizonytalanságban.
Ha lehet, és a csillagok is úgy állnak, ismét találkozunk, második hazám!
Simon-Németh Lívia
