Mindenkinek megvan a kedvenc bárja, a törzshelye, ahova reggel munka előtt berohan, a pultos kedvesen üdvözli, és már készíti a szokásos cappuccinót, kávét, macchiatót stb., mellé pedig a kedvenc cornettót (a croissant olasz megfelelőjét). Apropó, ha Olaszországban cappuccinóra vágyunk, azt reggel rendeljük, mert ha ez délután jutna eszünkbe, a rendeléssel a személyzetnek komoly traumát okozhatunk, és azt ugye senki sem szeretné, ha úgy bánnának vele, mint egy ufóval. Cappuccino szigorúan csak 12 óra előtt iható. Nincs mese. (Itt találhattok bővebb útmutatót az olasz szokásokhoz).
A reggeli péksütiknek is kismillió fajtája van persze, de a cornetto – Torinóban brioche-nak hívjuk- a klasszikus, lehet üres, csokival, vaníliás krémmel, lekvárral vagy pisztáciával töltött. Szaladgálós hétköznapokon a reggeli szertartás legfeljebb tíz percet vesz igénybe a pultnál, és az ember már rohan is az irodába, a lustálkodós időszakban mondjuk kicsit többet, szépen asztalnál csipegetve.
Èn imádom a bárokat, teljesen megrészegít a frissen főzött kávé illata, a kiskanalak csörömpölése a csészék oldalán, szeretem nézni az embereket, amint gyorsan felhörpölik a reggeli tejhabost, közben megbeszélik a baristával a napi híreket, majd továbbállnak. Annyira tetszett nekem mindig is a bárok hangulata, hogy régebben, amikor még csak vissza-visszatérő vendég voltam errefelé, első dolgom mindig az volt, hogy belépjek egybe, és amikor jól beszívtam az összetéveszthetetlen illatot, tudtam, hogy “megérkeztem”.
Olyan ez a reggeli közösség, mint egy kis család, a reggeli pedig egy rítus, amiről nem szívesen mondanak le az olaszok. Egy csészényi idő, amit magunknak szentelünk, aztán gyorsan fejes a mókuskerékbe. Ez olyannyira igaz, hogy amikor elkezdődött az Olaszországot eléggé megtépázó pénzügyi válság, egyes gazdasági lapok elemzéseiknél azt is mutatóként vették figyelembe, hogy mennyire esett vissza a bárban elfogyasztott reggelik száma (jelentősen egyébként).