Vanda és a családja kis híján egy évet töltött Torinóban, pont elég volt a szerelembe esésre, a helyi viszonyok megismerésére, és közben folyamatosan blogot írt a tapasztalatairól, amit nagylelkűen a rendelkezéserme bocsátott. . Mivel vengem ezek az első benyomások már elég régen vertek fejbe, ezért nagy örömmel osztom meg Vanda írásait, szuper fogódzó lehet azoknak, akik most készülnek hasonló nagy lépésre.(Helén)
Hat éve költöztünk haza Németországból. Most újra útra kelünk, és egy másik csodás, európai országot veszünk célba. Ezúttal azonban elhatároztam, hogy beszámolót írok minden érdekességről, ami a következő 10 hónap alatt velem és családommal történik az olaszországi Torinóban.
Igyekszem megosztani veletek, hogy honnan jött az ötlet és hogy jutottunk el nagyjából két hónap alatt nulláról a költözésig.
Két gimnazista gyerkőcünk van, akik a közel 9 évnyi németországi tartózkodásunk után mégis egy „sima” magyar általános, majd középiskolában kötöttek ki. Hogy miért, ezt nem fogom taglalni, hazaköltözésünket követően egy nemzetközi iskolába írattuk őket, mert azt hittük, mélyvíz lenne egy normál állami magyar iskolában harcolni az elemekkel. Nem volt jó döntés, másfél év kínlódás után kimentettük a gyerekeket ebből a budapesti csúcs intézményből és egy kedves, gyerekbarát suliba pakoltuk át mindkettőt.
Júniusban a gyerekek olasztanárnője feltette a kérdést a kisebbik gyermek olasz csoportjában, hogy kinek volna kedve egy teljes iskolaévet egy torinói középiskolában, kollégiumi elhelyezéssel, egy ösztöndíjprogram keretein belül eltölteni. A mi 15 éves lányunk simán jelentkezett, szerencsére azért minket is megkérdezett erről a zseniális lehetőségről. Teltek a napok, a hetek, az olaszországi iskolából viszont nem jött válasz, az éveken keresztül jól működő „testvér iskolai” együttműködés megszakadni látszott. Ekkorra már a 17 éves fiúnk is belelkesedett, ő is menni szeretett volna világot látni, nyelvet tanulni.
Az történt ugyanis, hogy most már ők is tudják , mekkora kincs a biztos nyelvtudás, hogy a nem könnyű (de legalább nem is szép) német nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, és hogy milyen őrült mázlisták, hogy kínlódás és magolás nélkül tettek szert erre a hatalmas kincsre. Úgy döntöttek, olaszul is meg szeretnének tanulni, amilyen jól csak lehet.
Egy szó, mint száz, a torinói iskola néma csendben hallgatott tovább, a tanárnő üzeneteire nem érkezett válasz. Ekkor már június végét írtunk, jó lett volna végre tudni, hogy csomagoljunk-e lassan a gyerekek bőröndjeibe, vagy felejtsük el az egészet. Gyerekeink ha valamit el akarnak érni, arra elég jól ráharapnak, így ezt a lehetőséget sem engedték el könnyen. Így történt, hogy a tanárnőjükkel egy gyors Teams meeting keretein belül válság stábot hoztunk létre, és igyekeztünk kitalálni, hogy mi lenne a legcélravezetőbb ebben a helyzetben. Ha a gyerekek ennyire szívesen mennének és úgy tűnik, komolyak a szándékaik, adjunk még egy esélyt a dolognak, mielőtt elengedjük ezt a csodásnak tűnő lehetőséget.
Így hát vettem egy nagy levegőt és felvettem én a kapcsolatot a torinói iskola egyik tanárnőjével. Ezzel a lökéssel végre szépen lassan megindult a lavina. Telefonok, sms-ek, bemutatkozó és egyéb email üzenetek követték egymást, aminek a vége az lett, hogy július utolsó hétvégéjén családilag felültünk egy Budapest-Torino járatra és beleszagoltunk a torinói levegőbe.
Mindössze három napot töltöttünk ekkor Torinóban, de a város első látásra elvarázsolt bennünket. Gyönyörű épületek, finom ételek, rengeteg látnivaló és a város olaszos és franciás hangulata igazán magával ragadó. Egyértelműen azt gondoltuk, hogy egy iskola évet elég jól ki lehet itt húzni.
Mivel azonban Olaszországban a covid nem múlt el nyomtalanul, és valószínűleg tartanak attól is, hogy mi várható a következő hónapokban, az iskola úgy döntött, hogy nem fogad külföldi diákokat a kollégiumba, mert nem vállalják a felelősséget és a rizikót egy olyan esetre, ha ismét több hónapos karantén, home schooling vagy bármi egyéb, központilag nehezen menedzselhető borzalom veszi kezdetét. Hozzátenném, teljesen megértem őket, tényleg nem lehet egyszerű hirtelen megoldani egy csomó külföldi diák életét egy esetleges újabb karantén vagy vírus közepette. Megdöbbenésünkre azonban az iskola nem zárkózott el attól a lehetőségtől, hogy ha mi megoldjuk a gyerekek lakhatását, tárt karokkal várják őket, mintha „normális” olaszok lennének.
Néhány órás (esküszöm, tényleg ennyi) gondolkodást követően úgy döntöttünk, hogy belevágunk ebbe a hatalmas kalandba és nagy duzzogva elkísérjük gyerekeinket Torinóba, hogy megtapasztaljuk velük az észak-olasz dolce vita-t, hogy felfedezzünk újabb gyönyörű városokat, hegyeket és a tenger megunhatatlan moraját, hogy megnézzük, milyenek ebben a turista szemmel csodás országban a szürke hétköznapok, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy valóban ferde szemmel néznek arra, aki délután szeretne cappuccinot inni, és hogy a gyerekekkel együtt mi is kicsit megtanuljunk olaszul.
Irtó rendes szülők vagyunk, mi?
