Puglia, a panzerotti-paradicsom

Vendégposzt a blogon, nekedirom 🥟 (Vélenyém – pop, sörök, satöbbi) meséli el, hogy milyen diétás a pugliai street food.
Kockázatot vállaltunk mikor a több Adria kevesebb Balatont választottuk. Az Adriának is a nyugati partját. Megnéztem melyik olasz régióban hol van a legkevesebb új esetszám és aztán odarepültünk a csizma sarkába, a Salentói-félszigetre. A taljánok nagyon profi statit vezetnek napi eset, napi teszt számok (ahová mentünk 3500-4200 napi teszt négy millió főre), átfertőzés más olasz régióból. Érdekes adat, hogy itt nemcsak sportolók meg a politikusok kapják el a vírust, hanem bármilyen foglalkozású emberek. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem ez ott is úgy lesz, mint nálunk.
Tavaly voltunk már Apuliában, azaz Pugliában és a kötelező városokat nagyjából meg is néztünk, de most az volt cél, hogy a lehetőségekhez képest érezzük jól magunkat és még a régión belül is olyan helyre menjünk, ahol a jellemzően kikapcsolódni vágyó olaszok nem egymás hegyén hátán vannak. Ami bizonyos szempontból nem könnyű, mert ők is ilyentájt, nagyjából augusztus 15. után indulnak el nyaralni.
Minden szabályt betartva indulás előtti este még papírokat töltögettem és küldtem Bari és Lecce megye önkormányzatának mail-ben, hogy ki vagyok és miért megyek. Az általános olasz beutazási adatlapot meg több példányban is vittem magammal és büszkén mutogattam a Liszthegyi reptéren. A fapados képviseletében megnézték a nyilatkozatomat, mondták, hogy még sosem láttak ilyet, mármint, hogy ezt valaki kinyomtatva lobogtatja, én vagyok az első. Úgy két másodpercig jogkövető, minden uniós szabályt betartó, büszke asztronautának éreztem magam, ameddig a hölgy szembe nem röhögött.
Csöppet sem megszégyenülve mentem a tök üres kötelező ridikül-ellenőrzés felé, elhaladtam a fogadásomra kihelyezett hőkamera előtt. – Megnéztem magam, asszem sárgászöld voltam. Aztán megcsodáltam az újonnan átadott európai körülményeket teremtő diszkont légitársaságoknak készült terminált.
A gép nem volt tele, de nem is volt üres, az olaszok maszkban, magyarok fele orrig lehúzva, egy kedves öttagú magyar család, szaffejék tüntetőleg maszk nélkül végig. Arra a sztyui kérdésre, hogy ugye van Önöknél maszk, azt felelték, hogy persze.
– Vaffancu.o! – gondoltam. Én simán leszállítottam volna őket a csipába!
Amikor leszálltunk hőmérőztek minket, majd irány a város, cuccot ledobtuk. Bariban töltöttük az esténket, ahol street food-ot szerettünk volna kóstolni. Ebből több mindent is ki lehet itt próbálni de a két dolgot, amit mindenképp érdemes ay a focaccia, illetve a panzerotti, ami a panzerotra is hallgat. Előbbiről még lesz szó de most a panzerottis élményünkről kicsit bővebben. Ez az utcai kaja itt született nagy valószínűséggel Puglia fővárosában, ami nem más mint egy félhold alakú tészta, a klasszikus kivitelben paradicsommal és mozzarellával megtöltve és kisütve olajban. Igen, egyfajta töltött lángos, de mi magyarok némileg hosszabb kivitelben, tányéron, kés és villa kíséretében calzonénak is mondanánk, de nem az.
Nullás, kiváló pugliai lisztből készül amit kovásszal kelesztenek, így nem püffeszt úgy mintha élesztő kerülne a tésztába. A magamfajta gluténérzékeny meg azért is eheti meg mert a kovász a kelesztés közben lebontja a glutént. De félre gasztroenterológiával! Ezt az ételt, mint a pizzát Nápolyban, mindössze egy papírral fogják közre és már eheted is. Tűzforrón kapod rendszerint, ahol nem az, hanem a Nap melengeti, ott meg se edd! Mi párommal a város leghíresebb panzerottisához mentünk el, az agyon dicsért és bekövetett helyen sorszámot meg maszkot kellett húznunk, tíz perc várakozás és a kötelező kézfertőtlenítés után miénk volt a földi paradicsom.
Egy ilyen ételért kemény két eurót kérnek el, úgy hogy az alapanyagok, az illatok és a kiszolgálás csillagos ötös volt. Persze, hogy megkérdezik, hogy honnan érkeztünk és mosolyognak, segítenek a lassú felfogású, az italoangolt nehezen értő turistának. Egy kör után muszáj volt visszamenni, pedig már csak a szemem kívánta. Van egy bevált kérdésem az alkalmazottaknak: Te mit ennél ezen a helyen, mi itt a kedvenced? A hölgy gondolkodás nélkül a kemencében lassan sült polipos, pisztáciás és burrata sajttal készült petrezselymes panzerottit választotta. Mutatva egy kis táblára, hogy erre a legbüszkébbek, meg elismerést is kaptak érte. Sorakoztak még szendvicsek, sütemények, focacciák, de ő ezt mondta be. Hát igen, eszembe nem jutott volna a krémes buratta sajtot a polippal összeengedni. Volt bennem némi babszem, amikor kimentem, mennyire lazázzák el az olaszok a vírust, mennyire tudok majd felszabadulni, de amikor beleharaptam ebbe az összeállításba, elfelejtettem a karantén office-t, a határidőket, a bezártságot a az idősávot, a félelmet és egyszerűen örültem a pillanatnak. Mellesleg bánok minden percet amit eddig enélkül a finomság nélkül kellett élnem. Mámor, költemény, felicità: a polip könnyen harapható volt, nem gumis, amiért szokták nem szeretni. A burrata pedig olyan krémet, a fenéket: exkluzivitást adott ennek az egyszerű halnak amit eddig talán nem is kapott eddig, megkoronázta a polip minden sütőben töltött percét. Plusz egy pont a helynek a Mastro Ciccio-nak, hogy gluténmentes Peronit is tartanak, a cég söre 2017-ben a World Beer Award-on ezért díjat is kapott.
Facebook Comments
(Visited 1 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük