Szóval az úgy volt, hogy kb. egy éve éldegéltünk teljes nyugiban az első közös, saját otthonunkban, amikor kitaláltuk, hogy van némi pénzünk, vegyünk egy lakóautót. Bőszen nézelődtünk épp a subito.it oldalon, amikor belefutottunk egy eladó házikóba. A házikó kb. öt perc sétára van a lakásunktól, de mivel egy olasz a WC-re is autóval jár, ezért ez valójában másfél percre redukálódik. Az ára pedig annyira hívogatóan alacsony volt, hogy muszáj volt randit kérni az ingatlanossal. Elmentünk, megnéztük. Valaha nyaralóként szolgált, egy idős – akkoriban középkorú – pár töltötte benne a nyarakat. Aztán egyszercsak nem jöttek többet, de ez a választás olyan hirtelen született, hogy a konyhaaszatalon még ott volt a félig tele pohár, az ágy megágyazva, szóva megállt az idő úgy 1985-ben. Sajnos az eredeti, kacatokkal teli állapotról nem találtam fotókat, mert egy esős sötét délutánon néztük meg zseblámpával, hiszen ekkorra már rég nem volt áram a házban. (Közben pár fénykép előkerült Olaszpapa telefonjáról, be is raktam őket a lenti galériába).A lényeg, hogy ha becsuktuk a szemünket, és jól szabadjára engedtük a fantáziánkat, akkor már láttuk, hogy hogy fog ledőlni a teljesen felesleges gipszkartonfal, hogy bontjuk le a nappalit keresztbeszelő kályhacsövet vaskályhával együtt, hogy lesz ebből egy nap valami, és a felújítással együtt még így is jobban kijövünk, mint ha egy lakóautót szereztünk volna be.
[envira-gallery id=”3603″]
Egy kb. 60 m2-es önálló egykori helyi parasztházról van szó, amit nem magyar tanyasi, hanem olasz alpesi stílusban kell elképzelni. Két szint, két erkély, két parkoló, egy pince. A földszinten a nappali, az emeleten az éjszakai zóna. Amikor a kezünkben tartottuk a kulcsokat, a helyzet inkább vicces volt, mint bármi más, és mivel épp az előző évben voltunk túl egy költözésen, nem volt kedvünk felújításba kezdeni, lakat alatt tartottuk a házikót. Aztán eltelt egy év, összeszedtük magunkat, minden bátorságunkat, és nekiláttunk felújítani. A felújítást az önkormányzatnál kell kezdeményezni, azaz be kell jelenteni, aztán lehet kezdeni alkudozgatni a mesteremberekkel, hogy ugyan legyenek kedvesek már árajánlatot adni, vagy megjelenni. A mi házikónk első blikkre jó állapotban volt, strukturális átalakításokat nem kellett rajta végezni, a tető is ép, gondoltuk, hogy jó, helyrehozzuk az elektromos- és vízvezetékeket, a régi , égetett kerámiapadlót szépen beburkoljuk, kifestünk, némi csempe, és kész is. Aztán persze megduplázódtak a munkák és ezzel együtt a kiadások is, amikor el kellett fogadnunk a tényt, hogy ha normálisan akarjuk burkolni a padlót, és szép falakat akarunk, akkor az előbbiről fel kell verni az évtizedek során megsüllyedt, egyenetlen borítást, ez utóbbit meg gyakorlatilag újra kell vakolni. A falról téglág – azaz kőig, mert a kőből épült a ház – kellett leverni a vakolatot és kiegyenesíteni a falakat, a padlót is annyira szét kellett verni, hogy egy ponton az emeletről a földszintre lehetett kukucskálni a födémben keletkezett lyukon keresztül. Ez volt a legnagyobb tétel.
Mindenki nzugodjon le, a mesterekkel Olaszorszàgban sem könnyű bírni, pedig mi egy kisvárosban lakunk, ahol mindenki mindenkinek az ismerőse, a mestereket a rokonok, barátok adják kézről-kőzre, de így sem érdekli őket különösebben a jó hírnév, simán heteket kell nekik könyörögni, ha arról van szó, hogy ugyan jelenjenek már meg. A villanyszerelőt konkréten hónapokig üldöztük, majd gyakorlatilag Olaszpapa húzta helyette a vezetékeket, ő meg nagy kegyesen aláírta a megfelelőségi igazolást meg benyújtotta a számlát. Ha a kőművesre nem néztünk volna rá minden egyes nap, simán teljesen képtelen helyekre kerültek volna a konnektorok ” Gerry, de hát megmondtuk, hogy amoda csináld a lyukat!!” Szóval szükséges a rakoncátlan olasz szakik mellé a felügyelet.
Olaszországban az építkezéseket, felújításokat egyébként eléggé megtámogatja az állam, a költségek jelentős részét lehet adójóváírásként visszaigényelni. Ez segít a feketemunka visszaszorításában, persze ugyanúgy fáj kifizetni, még ha az ár esetenként akár 40%-a is visszetérülhet a következő tíz év során. Ez persze az Olaszországban adózókat érinti csak.
A padló és falak kiegyengetése utàn szinte gyerekjáték volt a dolog, jött a magyar nagypapa festeni, együtt raktunk padlót, sőt gipszkartonból falat is. Pár hétvége erejéig megint visszatérő vendégei lettünk az IKEÁnak, aztán megszületett a gyerek, amit már nem csupán mi, de a felénk járó utazók is élvezhetnek. És hogy milyen tapasztalatokra tettünk szert az rövid távú bérbeadással? Hát ilyenekre!
[envira-gallery id=”3512″]