Magyarországon szereztem meg a jogosítványt, és mindenki azzal kábított, hogy, „ó, aki Budapesten tanul meg, annak már mindenhol menni fog a vezetés”. Na, ja. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ott tanultam,de valójában soha nem ültem autóba, legalábbis sofőrként nem, főleg nem városban,egyszerűen nem volt rá szükség. Belvárosi lakás, belvárosi munkahely, a kettő közötti út kellemes húszperces séta, vagy 5 perces villamosozás. Utóbb visszagondolva, amikor meg ezerrel téptem az ember kocsijával az autópályán, akkor meg nem voltam normális, mert most már tudom, hogy akkor mennyire nem voltam ura az autónak, no de spongya rá, túléltük.
Na szóval. Nem vezettem. Olaszországban, főleg vidéken viszont jogosítvány nélkül véged. Hacsaknem direkt Robinson- életmódra akarsz épp áttérni, meg csak csupa saját magad által termelt és előállított biofityfirittyel, esetleg fénnyel kívánsz táplálkozni. És vidék alatt nem Isten háta mögötti mindentől elzárt falvakra gondolni. Egy húszezer körüli városban kocsi nélkül maradni már bőven elég arra, hogy kezdhesd felszámolni a szociális életed, és felvágd az ereid. Vezetni kell, kocsi nélkül létezni kb. lehetetlen. Szóval itt kellett megtanulnom vezetni, ráadásul a nagymama levedlett akkor 16 éves Puntóján (szervókormány kósza ábránd, egyéb úri huncutságokról ne is beszéljünk) , ami aztán kezeim között nagykorú is lett tán, és felejthettem el mindent, amit az iskolában tanultam. Nem kétlem, hogy otthon is sutba kell vetni a tudomány egy részét, de itt, főleg az elején nem árt a sikkes indulás előtt benyomni egy adag Xanaxot. Ráadásul magunkévá kell tenni a közlekedési szokásjogot, ami olyasmi , mint a nyelvi dialektusok: tájegységenként változik. Azt tanultad, hogy körforgalomban arra indexelsz, amerre ki akarsz fordulni? HELYTELEN. Az olaszok (legalábbis a környékünkön), arra indexelnek, amerre éppen haladnak. WTF, és akkor itt kb. véget is ért azon helyzetek felsorolása, amikor egyáltalán használják. Mert az index erősen opcionális kategória.
Apropó opcionális: a közlekedési lámpák jelzései is gyakran csupán indikatívak…naná. Láttam már karón varjút, meg olyan lámpát, ahol egyszerre világított a piros meg a zöld. Az is idegesítő, hogy ha nem ismerős környéken jársz, akkor nem tudhatod, hogy a sárga meddig fog tartani. Van, hogy 2 másodperc de van, hogy 30, és ha véletlenül lassítasz, akkor te leszel a közellenség, és mindenki téged dudál. Én az elején persze mindig lassítottam („sárgánál már meg kell állni”, hallottam lelki füleimmel az oktatóm szavait) de mára már levetettem ezt a csúnya, rossz szokást, inkább én is taposok a gázba.
Egyebekben meg simán az erősebb/szebb/nagyobb kutya… elve érvényesül. Amikor a Puntóval jártam, az ember csak azt az egy tanácsot adta, hogy ne nagyon okoskodjak, régi autóval úgysem vesznek komolyan, ne számítsak arra, hogy elsőbbséget fog adni bárki is. Már, aki egyáltalán ismeri az elsőbbségre vonatkozó szabályokat. Mert ebből is kevés van.
A parkolás külön művészet, főleg városban, ezért oda autóval be sem megyek, elmondhatatlanul utálok fél órát keringeni, hogy aztán ne találjak helyet, mert már dupla meg tripla sorokban, meg mindenféle járdaszigeteken állnak vészvillogóval a kispajtások, esetleg két helyet foglalnak el egyszerre. Idegeket komolyan igénybevevő küldetés ez.
Ennek ellenére jól megedződtem, és mára már megy, de a délolasz nyaralásokon továbbra sem merészkedek a volán mögé, ennyire azért nem kedvelem az extrém sportokat. Egyszer emberrel belekeveredtünk a nápolyi tengerpart szombat esti forgalmába. Minden…értsd MINDEN minket körbevevő autó tele horpadásokkal, mindegyik meghúzva, 2 óra alatt tettünk meg kb 1 km-t. A fejünk tetején is robogók gázoltak át, előttünk/alattunk meg sokgyerekes családok korzóztak nyugisan. Ott egy kicsit leizzadtam még az anyósülésen is.
Ettől függetlenül ma már rutinos vagyok, az autót is lecseréltem, jól integrálódtam a napszemüveges, egymásra harsányan fújtató, minden sérelemnél a dudába tenyerelő, kakaskodásból előző olasz vezetők társadalmába, és bőszen indexelek a körforgalomban a haladási irányomnak megfelelően.