Vannak olyan dátumok, amelyek nem csupán számok a naptárban, hanem egy nemzet lelkének vízválasztói. 1981. június 10. egy ilyen nap Olaszország életében. Aznap este, egy csendes vidéki településen, Vermicinóban, Róma közelében, egy Alfredo Rampi nevű kisfiú – akit mindenki csak Alfredinónak hívott –, mindössze 6 évesen hazafelé tartott. Már csak néhány lépés választotta el édesapjától, de sosem érkezett meg hozzá. A sétája hirtelen megszakadt, elnyelte egy mély, fekete lyuk, egy sötét artézi kút, amely a magas fűben rejtőzött.
Így kezdődött Olaszország egyik legdrámaibb és médiában leghangosabban visszhangzó története. Egy 60 órás odüsszeia, amely egy család drámáját az ország kollektív tragédiájává alakította, szinte kóros szimbiózisban átérezve, köszönhetően a RAI példátlan élő közvetítésének.
Alfredino édesanyjának kétségbeesése
Az első órák lázas kereséssel teltek. Egy szomszéd hallott először halk nyöszörgést a kútból. A valóság dermesztő volt: Alfredino 36 méteres mélységbe zuhant, egy mindössze 30 centiméter átmérőjű járatba szorulva. Az első mentési próbálkozások kaotikusak voltak: önzetlenek, de szervezetlenek. Egy kis fadeszkát próbáltak leengedni, hogy abba kapaszkodhasson – de az leszakadt, leesett, és tovább elzárta a járatot.
Miközben a fúrógépek egy párhuzamos kutat kezdtek ásni, egy mikrofont eresztettek le a kisfióhoz, hogy kapcsolatban maradjanak vele. Alfredino hangja, sírása, panasza („Anya… apa… akarok egy cukorkát”) egy egész nemzet fejében visszhangzott. A RAI, amely eleinte csak híradós anyagokkal számolt be az eseményről, példátlan döntést hozott: folyamatos élő adásra váltott. 18 órán keresztül a kamerák egyfolytában a sáros földdarabra irányultak, eljuttatva Vermicino szorongását 28 millió olasz otthonába. Az ország lélegzetvisszatartva figyelt.
A sár hősei és egy elnök könnyei
Vermicino a remény és kétségbeesés zarándokhelyévé vált. Megérkezett az államfő, Sandro Pertini is. Nem hivatalos látogatás volt ez, hanem egy fájdalmas nagypapa részvétnyilvánítása. Letérdelt a kút szélénél, beszélt Alfredinóhoz, vigasztalta az édesanyát, Franca Rampit – így vált egyesült Olaszország jelképévé a fájdalomban.
És jöttek a hősök: önkéntesek, akik lehetetlen dolgokat próbáltak meg. Angelo Licheri, egy apró, vékony szardíniai nyomdász, fejjel lefelé ereszkedett le 45 percre. Elérte Alfredinót, beszélt hozzá, de nem tudta rögzíteni a testét. Kétségbeesett kiáltása – „Nem sikerült!” – az egész ország szívébe markolt. Az utolsó próbálkozó Donato Caruso volt, aki csak a tragikus valóságot tudta megerősíteni.
-
június 13-án, szombat hajnalban már semmilyen életjelet nem lehetett hallani a kútból. Csend borult Vermicinóra és egész Olaszországra.
A mentés és az örökség: a Polgári Védelem megszületése
A közvetítés véget ért, de a dráma nem. Alfredino testének kiemeléséhez még egy hónapnyi csendes munka és egy másik fajta hősiesség kellett. Ekkor léptek színre azok, akik a földet belülről ismerik: a bányászok. Mivel akkoriban nem létezett olyan állami szerv, mint a Polgári Védelem, amely ennyire speciális kompetenciákkal rendelkezett volna, három bányászcsoportot hívtak a toszkánai Gavorrano piritbányáiból. Nem voltak hivatásos mentők, de a föld alatti veszélyek ismerői voltak. Gondosan, egy 80 cm átmérőjű „szolgálati” kutat ástak, körülbelül 15 méterre a baleset helyszínétől, hogy ne destabilizálják a talajt.
Július 11-én, majdnem egy hónappal a zuhanás után, az egyikük, Spartaco Stacchini nevű bányász végezte el az utolsó, kegyeletteljes cselekedetet: elérte Alfredino testét, és végre a felszínre hozta.
Ezeknek a különleges tudású munkásoknak a bevetése megmutatta az állam felkészületlenségét. A vermicinói tragédia fordulópont lett: Pertini elnök személyesen adott utasítást egy szervezett katasztrófavédelmi rendszer létrehozására. Giuseppe Zamberletti minisztert bízták meg azzal, hogy hozza létre a modern Polgári Védelem magját. Alfredino halála így egy olyan rendszer alapköve lett, amely a következő években életek ezreit mentette meg.
De a legmeghatóbb örökség a családé. Édesanyja, Franca Rampi, felfoghatatlan lelki erővel a legembertelenebb fájdalomból életre szóló küldetést formált. Férjével, Ferdinando Rampival megalapították az „Alfredino Rampi Központot”, amely több mint negyven éve a kockázatmegelőzéssel és a biztonsági kultúra terjesztésével foglalkozik, különösen a fiatalok körében.
Ma, 44 évvel később, Alfredino emléke nem csupán egy csapdába esett kisfiúé. Egy olyan nemzet emléke, amely először nézett szembe élő adásban a saját törékenységével – és közben egységes lett. A balszerencsés hősök, a csendes bányászok és a népével együtt síró elnök emléke. És egy szimbólum: hogy még egy kút legsötétebb mélyéből is születhet remény és változás. Alfredinót elnyelte a föld, de egy magot ültetett el a nemzet lelkiismeretében. Egy magot, amit mindannyiunk fájdalma öntözött – és amelyből védelem sarjadt mások számára.
Talán ebben rejlik legmélyebb értelme ennek az igazságtalan áldozatnak.
