Pár évtizeddel ezelőtt Szardínia szigetén még gyakorolták az eutanáziát, de nem kórházi körülmények között, hanem otthon, és ez a „Sa femmina accabadora” feladata volt.
Az „accabadora” (akinek nevében a spanyolul tudók könnyen felfedezhetik az „acabar”, azaz befejezni igét- a spanyol és a szárd nyelv sok helyen mutat hasonlóságokat), mindig nő volt, akit a halálos beteg családtagjai kértek fel arra, hogy vessen véget a beteg szenvedéseinek. Ez nem csak a haldokló felé volt kegyelmes gesztus, de segített a családjának is, különösen a szegényebb famíliák esetében , akikre kemény terhet róttak a gyógykezelés költségei. Az olyan apró falvakban, amiket csak több napi lovaglással közelíthetett meg az orvos, ezzel lehetett megelőzni a beteg felesleges szenvedését.
Az accabadora mindig éjjel érkezett a haldokló otthonába. Az ágy mellől kitessékelte a rokonokat, belépett a szobába, tetőtől-talpig feketébe öltözve, arcát eltakarva, és lábujjhegyen járva. Pontosan úgy, ahogy a halált elképzeljük, vagy ahogyan azt sokszor ábrázolják.A beteget vagy párnával fojtotta meg, vagy homlokon verte a ”su mazzolu” nevű, olajfából készült, 40 cm hosszú és nagyjából 20 cm széles bunkósbotjával. Ebból az egyetlen fennmaradt példányt egy falba rejtve találták meg 1981-ben. A család hálája jeléül különféle mezőgazdasági terméseket ajándékozott neki, de pénzt sohasem.
Szardínián a múlt században még működött ez az intézmény, az utolsó ismert eset 1952-re datálódik. A szájhagyomány szerint gyakran ugyanaz a nő töltötte be az accabadora szerepét, aki a bába is volt. A szüléshez azonban fehér ruhában érkezett. Ebből is látszik, hogy az archaikus társadalmakban, mennyivel másképp tekintettek a halálra, azt az élet ciklusának természetes befejező elemének tartották.Az accabadora jelenségről sok hasznos információt gyűjtöttek egybe a szardíniai Luras városka néprajzi múzeumában.
