Lassan két hete lesz, hogy a COVID-19 felütötte a fejét Olaszországban, és azóta váltogatja egymást a fejemben a düh, a frusztráció, a düh és a frusztráció. Piemont nem vörös zóna, hanem sárga; közel négy és félmillió lakosára nagyjából 50 fertőzött jut, akik közül negyven egy balul elsült társasutazás keretében kapta el a kórt. Ők jól behatárolható helyszínen, Asti városában, illetve annak közvetlen közelében vannak karanténban.
Az élet nagyjából a normális kerékvàgàsban zajlik, a kezdeti sokk után már nem rabolják le a szupermarketek polcait sem a serény olasz háziasszonyok, bár kézfertőtlenítő továbra incs, maszkról meg ne is álmodjunk.
Szóval sárgák vagyunk, de ha nem lett volna ez a gócként szolgáló buszos utazás, akkor lehetnénk éppen zöldek is. Lehetnénk. De nem vagyunk. Ez azzal jár, hogy bár szombaton a régió elnöke már nyilatkozott, hogy hétfőn kinyitnak az iskolák, először csak a személyzet, majd gondos fertőtlenítés után a tanulók előtt is. Aztán jött ez a balul sikerült buszos utazás, ahol a közel negyven asti utas megfertőződött, és a régió időt kért, majd vasárnap este bejelentették, hogy nem lesz itt semmilyen iskolanyitás. Milyen szerencse, hogy a múzeumokat, mozikat, tornatermeket, színházakat kinyitották, dolgozni is lehet járni, iskolába azonban nem. Általános iskolás gyerekkel, úgy, hogy az egyik nagyszülőpár Magyarországon van, a másik pedig Olaszországban DOLGOZIK, egyáltalán nem egyszerű megoldani a baby-sittelést. Fél nap szabadság itt, fél nap ott, a kölyök átadás-átvétele a munkahely előtti parkolóban.
Részmegoldás lehet az otthoni munka, de ez tényleg csak a szabadság felesleges pazarlását akadályozza meg, mert aki próbált már gyerek mellett munkára koncentrálni, az tudja, hogy a folyamatos „éhes vagyok, unatkozom, pisilni kell, stb” nem nagyon hagy összpontosítani.
Agyrém. Úgyhogy én folyamatosan verném a fejem a falba, mert hülyét kapok attól, hogy semmi kontrollom nincs a helyzet felett, és bármit is nyilatkoznak a remek olasz elöljárók, másnapra simán cáfolják.
Én mindent megértek, megértem, hogy soha nem látott, nem tapasztalt körülményekkel találja szemben magát egész Olaszország, de komolyan, akkor mondják azt, hogy idén már nem lesz iskola, vagy belátható időn belül nem lesz. Akkor legalább tudnám, hogy milyen irányba lépjek én is.
Mellesleg tegnap már azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy nem zárja ki valamennyi olasz iskola bezárását sem, és született egy korményrendelet is, amelyben rögzítik, hogy a koronavírus elleni fellépés keretében „elvesztett” tanítási napok nem vesznek el, azaz a tanév attól függetlenül érvényes lesz, hogy hány napot mennek még a nebulók iskolába. Időközben a tanító nénik is elkezdtek emailben leckét küldeni a gyerekeknek. Én, aki megtanultam olvasni az olasz sorok között ezt simán annak tudom be, hogy elmarad a március 9-ei nyitás is.
Szóval két héttel a kezdet után így élünk. Fejetlenségben, de patyolattisztára mosott kézzel.
UPDATE: tegnap döntött a kormány: mától az ország teljes területén bezár valamennyi fokú okatási intézmény legalább március 15-ig. A cél a megelőzés, ugyanis, ha még a legjobban szervezett, legtöbb forrással rendekező Lombardia egészségügye is megroppanhat a vírus átal okozott teher alatt, beláthatatlan következményekkel járhat, ha elszaporodnak az esetek a kevésbé jól működő déli régiókban.
Az aktuális olasz koranavírus-adatokról itt tájékozódhattok (naponta frissül).
