Négy éve éltem már Olaszországban, és már három éve már jogom lett volna benyújtani a kérelmemet olasz állampolgárságért, de aztán mindig elodázódott azzal, hogy „minek az nekem?”, meg „úgysem járok jobban” meg „úgyis EU van”. Aztán 2014-ben úgy döntöttem, hogy meguntam, hogy állandóan árgus szemmel kell figyelnem, hogy melyik magyar okmányom mikor jár le, és azt vagy horror áron hosszabbítom/újítom a konzulátuson, vagy megyek miatta haza, és nyilván nem készül el otthontartózkodásom alatt, meg különben is, ha adják, miért ne fogadjam el. Különösen a Keleti nyitással terhelt magyarországi helyzetben, ki tudja, hogy mikor fog jól jönni egy másik uniós állampolgárság (nagyon remélem azért, hogy nem penderítenek ki minket az EU-ból, azt meg még inkább, hogy nem önként fogunk kitáncolni belőle néhány szellemileg terhelt paprikajancsi kezdeményezésére, de azért legyünk előrelátóak).
Szóval egy hideg téli napon elbattyogtam a konzulátusra, beadtam a kérelmet a szükséges dokumentumok iránt, amelyek azután egy meleg nyári napon meg is érkeztek. Két okirat szükséges a magyar hatóságoktól: egy új típusú születési anyakönyvi kivonat, illetve az erkölcsi bizonyítvány, valamint ezek hivatalos fordítása. Már abból sejtettem, hogy a Prefettura kötekedni fog, hogy a születési anyakönyvit a konzulátus apostille-al küldte meg, az erkölcsit pedig nem. (megjegyzem, hogy kb 30 éve nem kell apostille – diplomáciai felülhitelesítés- magyar hatóságok által kibocsátott okiratokra olaszországi felhasználáskor, de tudjuk, hogy milyen naprakészek az olasz hatóságok..egy három évtizedes űr simán belefér). Ettől függetlenül lelkesen vettem célba A HIVATALT, hogy beadjam a kérelmet, de már az információs kisfiú leforrázott, hogy muhahaha, majd én azt gondolotam, hogy csak így besétálhatok? Hát nem. Online időpont kell, anélkül kutyafüle. Július első hete volt ez. Gyorsan hazarohantam, egyből a gép elé, első szabad időpont október vége. Egy-két hangos káromkodás után, foglaltam, bevéstem, majd éltem tovább.
Időközben felvérteztem magam mások tapasztalataival, úgyhogy az októberi időpontra ennek megfelelően magammal cibáltam olasz férjemet is, mert tudtam, hogy senki nem tud úgy kötekedni, mint ő, és én sokkal hamarabb megadom magam a hatóságok baromságainak, mint egy olasz. Kellett az erősítés, na. A férj mellett felfegyverkeztem a magyar-olasz kétoldalú megállapodással erről a hülye apostilleról, mert tudtam, hogy ezzel bibi lesz, sok türelemmel, meg jógalégzéssel. Bementünk. A mellettünk levő ügyintézők előtt Bissau-Guinea, Szenegál és Tunézia állampolgárai. látszólag minden probléma nélkül. Ügyintéző Gizike nekem szegezte A KÉRDÉST: „milyen állampolgár”? Én: „magyar”. Gizike: „ahhh, hát ez már…..” Én: ez már jó jel” fejeztem be helyette a mondatot. Gizike: ” Hát nem, mert a magyar hatóságok mindig elvétik a papírokat, soha nem jó semmi, na mutasd mit hoztál” Aztán persze elkezdett okoskodni hogy már pedig apostille kell. Orra alá dugtam a jogszabályt, ami szerint ez nem így van. 30 éve. Mondta, hogy ez baromság, biztos fake, mert ő erről nem tud. az már csak hab volt a tortán, hogy az olaszországi lakhelyem szerint illetékes önkormányzat szerint kiállított lakcímigazolást azért nem akarta elfogadni , mert nem az volt a fejlécében, hogy „Attestato” (kb. tanúsítvány), hanem, hogy „Certificato” (kb. igazolás). Ennél a pontnál jól jött a férjem, aki csodálatos tenorján előadta neki, hogy nehogy már a borítójáról ítéljük meg a könyvet, azt olvassa már, ami bele van írva, meg, hogy akkor ő felhívja az önkormányzatot, és átadja az illetékes osztályvezetőt Gizikének, elbeszélgethetnek a témáról. Erre Gizike elfogadta a papírt.
Ekkor a probléma már csak az volt, hogy legyen egy apostille az erkölcsin. Erkölcsi postán haza, édesapa külügybe be, onnan páros lábbal ki, mert oké, hogy olaszék elfogadják 18 hónapig, de otthon lejártnak számít már, kérjek újat, fordítassam megint le, majd akkor. Pumpa fel, fej szétdurran, email a konzulátusra, forró vonal a helyi tiszteletbeli konzullal, aki aztán megkereste az olasz hivatalt, és felvilágosította a vezetőt a tudatlanságukról (újabb hab a tortán, hogy A HIVATAL honlapján fenn ékeskedik, hogy magyar okiratokra nem kell apostille…). Ekkor kaptam egy váratlan telefont a prefetto titkárnőjétől, hogy „elkúrtuk, nem kicsit, nagyon, gyere amikor akarsz, csak szólj előtte, hogy figyelmeztessük az ügyfélszolgálatot, hogy leterítsék a vörös szőnyeget”. Megvártam a legközelebbi szabadnapot, előtte odaszóltam a magas szintre, majd bementem. A bejáratnál tudatosult bennem, hogy nincs is ügyfélfogadás, de a magas szint nevét emlegetve egyből kerítettek nekem egy hivatalnokot, aki ezúttal nem Gizike volt, hanem Salvatore, aki a privát irodájában fogadott, és sűrű bagófüstben átvette a kérelmet. 3 perc az egész. Egyébként küldhettem volna valami rabszolgát is magam helyett, mert ezt figyeljétek : állampolgársági kérelem benyújtásakor SEMMILYEN személyazonosító okmányt nem kértek.
Kedélyesen elbeszélgettünk, majd elbúcsúztunk, még azzal a vicces információval engedtek utamra, hogy két hónap elteltével érdeklődhetek, hogy mi az ügyiratszám. Hiába , be is kell iktatni. Jó munkához meg idő kell, rosszhoz meg pláne.
Nekem majdnem egy ébem ment rá az egész hercehurcára, de remélem, hogy tettem valami maradandót, és az utánam következőknek már meg sem kell hallaniuk azt a szót, hogy apostille. ….Ja, és innentől kezdve már csak 2 év, és lehet is egy szép olasz útlevelem, ez idén lesz épp aktuális. Vagy ki tudja…
