Olaszországi magyarok: Piemont fotósa, Tünde

Többször beszélgettem már itt az oldalon olaszországi magyarokkal, a Toszkánamánia Vikijével, a szárd kapcsolattal, Emesével, a Garda-tó szakértőjével, Nikivel. Most a saját házam táján keresgéltem egy kicsit, és egy kedves ismerősömmel, Gai Tündével álltam meg egy pár percre, aki fényképeivel sorra nyeri a díjakat, fotókiállításokon vesz részt, és olyan szerelemmel fotózza a piemonti tájakat, hogy legszívesebben órákig nézegetném  a képeit.

Ceresole Reale

Minden olaszországi magyarral folytatott beszélgetésnél kötelező az első kérdés: mióta élsz Olaszországban és hogyan kerültél ide?

Körülbelül 12 évvel ezelőtt jöttem  először Olaszországba. Három évig Toszkánában laktam, és jövő júniusban lesz nyolc éve hogy Piemontban élek. Hogy hogyan kerültem ide? Ezen a kérdésen mindig elmosolyodok. Sohasem terveztem Olaszországba jönni, még csak kirándulni sem. Otthon pincérnőként dolgoztam egy teniszklubban, nagyon szerettem, de sajnos csak szezonális munka volt márciustól októberig. Egy idő után úgy döntöttem, hogy váltanom kell, nem mehet így tovább. Elkezdtem más munka után nézni, és ennek során  regisztráltam egy kifejezetten külföldi állásokkal foglalkozó munkaerő-közvetítő irodába is.  Magam sem értem, hogy miért tértem be hozzájuk, hiszen nem is akartam külföldön dolgozni. Kitöltöttem pár papírt ,és gondoltam ezzel le is zárult az ügy, úgysem fognak visszahívni. Hatalmasat tévedtem! Egy hét sem telt el, és hívtak az irodából, hogy van munka, menjek be személyesen megbeszélésre ha érdekel. Emlékszem, hogy kétszer is rákérdeztem, hogy  jól hallok-e. Még akkor sem gondoltam komolyan, csak a kíváncsiság vezérelt. Az irodában elég meggyőzőek voltak, és mondták hogy Olaszországról lenne szó. Én legyintettem, hogy jó, akkor még gondolkozom rajta. Ekkor jött a hideg zuhany, hogy azonnal választ kell adnom, mert egy héten belül indulni kell, az olasz cégnek sürgősen  szüksége van a munkaerőre. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Ezernyi kérdés motoszkált a fejemben, hisz nem is beszéltem olaszul, sosem jártam arra. Az ügynök rögtön rávágta,hogy a nyelv nem olyan fontos, majd megtanulom kint. Kaptam egy nap gondolkodási időt, és végül igent mondtam. Aláírtuk a szerződést, gyors pakolás, szótárvásárlás, hatalmas volt az izgalom. Pontosan 2005. november 7-én érkeztem meg egy olaszországi hotelba Montecatinibe. Jött velem másik két igazán belevaló lány is a környékről. Sokat segített egy idegen országban,hogy nem voltam teljesen egyedül. Ott voltunk egymásnak minden nap, együtt fedeztük fel a várost, az embereket a kultúrájukat, az olasz gasztronómiát, az olasz nyelvet. Aztán lassacskán elváltak útjaink, munkahelyet váltottunk, más városba költöztünk,de a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Időközben olasztanárhoz is jártam, így sokkal könnyebben elsajátíottam a nyelvet. Három csodálatos toszkánai év után hazaköltöztem egy időre, de nem szakítottam meg teljesen a kapcsolatom Olaszországgal, gyakran visszajártam kirándulgatni. Bejártam Velencét 2-3 alkalommal is, San Bonifaciot, Trevisót, Veronát és Toszkánába is visszatértem. Szerettem itt utazgatni, de nem terveztem, hogy visszatérek élni. Ekkor a sors újra közbeszólt és jött egy nagyobb változás az életemben. Megismerkedtem olasz férjemmel, aki eszméletlen kitartó szerelmével, igazi olasz romantikájával csalt Piemontba. Minden reggel “Szép jó reggelt”…”Csodaszép napot kedves” és hasonló kis cetlik vártak a konyhaasztalon. Forró, illatos cappuccino és pár darab keksz vagy 1 briós, na meg persze egy szál virág elmaradhatatlan kelléke volt ennek a mesés kollázsnak.  Ezekkel a kedves pici figyelmességekkel egy idő után teljesen levett a lábamról.  Igazán szerencsésnek mondhatom magam,hogy a sors az utamba ejtette ezt az olasz Rómeót. Jött a házasság és pár év múlva az igazi szerelemgyerek, Federico. Úgy néz ki, végleg ittragadtam, ez a sorsom. Hiszek a végzetben és szerintem a sors akarta így. Ha a közvetítő nem sürget, a mai napig még azon gondolkoznék, hogy kijöjjek-e vagy sem.

Házunk tája (Langhe, Piemont) fotó: Tikappafoto, Gai Tünde

Mennyiben különbözik az élet Toszkánában és Piemontban?

A két régió talán csak pár dologban tér el. Igaz három év Toszkánában elég kevés ahhoz, hogy megfelelő összehasonlítási alapom legyen. Elsőként talán az embereket emelném ki. Toszkánában sokkal közvetlenebbek, nyitottabbak, sokkal többet mosolyognak, valahogy én több életet látok bennük. Piemontban sokkal visszahúzódóbbak, nem mondom , hogy nem barátságosak, nekem ebben is szerencsém van, viszont  azt gondolom, hogy  picivel könnyebb volt Toszkánában érvényesülni. Ezt a fotózások terén is tapasztalom. Itt nagyon nehezen nyílnak meg az emberek, nehezebb barátokat szerezni, nem bíznak meg senkiben vagy csak nehezen, de ha valaki elnyeri a bizalmukat, akkor viszont a szívüket-lelküket is odaadják. Toszkánában rohanósabbak, pörgősebbek, míg Piemontban nagyon ráérősek. Az időjárásban is van némi különbség,  Toszkánában enyhébb a klíma.  Mikor Piemontba költöztem, eleinte elég nehezen szoktam meg ezt a nagyon párás levegőt, a tengeri és hegyvidéki klíma keveredését.
Amikor eljöttem Toszkánából a szívem szakadt meg a panorámáért, amit imádtam. Gyönyörű dimbes-dombos tájak, ciprus-és szőlősorok, csillogó olajfaligetek, színes virágok és napraforgók. Igazán mesés. Akkor még nem igazán tudtam, hogy azért Piemont sem olyan rossz, sőt…. kaptam itt is csodaszép tájakat, amikbe egyenesen beleszerettem és szinte megszállottan járom a vidéket, folyamatosan fotózom. Elképesztő panorámák, kiterjedt szőlőskertek és antik erődök váltogatják egymást. Évek óta járom ezeket az utakat, de még mindig fedezek fel valami újat. Nem sokkal az érkezésem után tudtam meg, hogy Torinóban van a Museo Egizio, az “Egyiptomi múzeum” a világ második legnagyobb egyiptomi gyűjteményével. Ennek kifejezetten örültem, mivel a fotózás mellett ez egy másik legnagyobb szenvedélyem. Az egyiptomi szobrok, történelem, legendák, titkok, piramisok és sorolhatnám. Szóval  Piemontban is gyorsan megtaláltam azt, amit nagyon szeretek.

Torinó, Villa della regina fotő: Tikappafotő, Gai Tünde

Hogyan kezdődött a szerelem a fényképezéssel?

– Lehet, hogy jobban hangzana, ha azt mondanám, hogy már gyerekkorom óta érdekel a fotózás, de nem így történt. Minden fotósnak megvan a saját története, az enyém komolyabban öt-hat  évvel ezelőtt indult. Egy kisebb, egyszerűbb fényképezőgéppel kezdtem, amit hamar kinőttem és kicsivel nagyobbra azaz bridge gépre váltottam. Ezen tanultam kis ideig, tapasztalatokat gyűjtöttem. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire vonz engem engem a fotózás világa. Kinéztem magamnak egy online oktatóprogramot és így sajátítottam el az alapokat. Nagyobb és híresebb fotósokat kezdtem el követni és igyekeztem tanulni tőlük. Csak úgy faltam mindent, ami a fotózással kapcsolatos. Egy idő után nem volt elég a bridge gép sem, nagyobb, komolyabb kellett. Ekkor váltottam a digitális tükörreflexesre, azaz a DSLR kategóriára, majd ebből is mindig a nagyobbra törekedtem és profibbra váltottam fokozatosan. Jelenleg végre elégedett vagyok, egy darabig nem cserélek gépet. Egyre több embertől kaptam a pozitív visszajelzéseket, ami nagyon jól esett és próbáltam arra törekedni, hogy jobb legyek. Folyamatosan tanultam, figyeltem, résen voltam, és ez a mai napig érvényes. A fotózásban sincs olyan, hogy már mindent tudsz és nincs mit tanulni. Egyébként a férjem a legnagyobb kritikusom, sokszor elhangzott a szájából eleinte “ne vedd ennyire komolyan, nem fog sikerülni…” igazából neki köszönhetem, hogy sose adtam fel, az motivált, hogy igenis megmutatom, el fogok érni valamit. Valójában csak védeni szeretett volna a csalódásoktól, de ezekre is szükség van, ezekből lehet a legjobban tanulni. Ma már ő is elismeri és odasúgja ” persze én tudtam, hogy képes leszel rá” :))))

Colle del Nivolet

Mire vagy legbüszkebb a fotózás területén elért eddigi eredményeid közül?

Az elmúlt három évben indultam pár kisebb-nagyobb fotósversenyen, amelyeken rendszerint nagyon jó eredménnyel zártam. Egy alessandriai megmérettetésen sikerült elnyernem a portfolió kategória fődíját, ami azt jelenti, hogy az adott témára  négy fotóval lehetett nevezni, és mind a négyet elismerte a zsűri. Ennek következtében kétszer is bemutatták a képeimet több kiemelt fotós alkotásaival együtt. Volt már több kiállítás, ahol viszontláthattam a fényképeimet és cikkekben is felhasználtak őket. Amire azonban igazán nagyon büszke vagyok,az egy saját kiállítás, amit idén júniusban szerveztek meg Piová Massaia-ban. Amikor megkerestek, hogy szeretnének egy tárlatot a műveimből, nagyon meghatódtam, leírhatatlan érzés fogott el. Negyven képemet mutathattam be a Monferrato vidékről. Az egyik legnagyobb álmom volt, hogy egy igazi nagy saját kiállításom lehessen, rengeteg energiát és időt fektettem bele, hogy elérhessem, idáig eljuthassak. Sem én, sem a szervezők nem számítottunk rá, hogy ekkora sikere lesz.  Rengeteg látogatója volt, köztük profi fotósok is, akiktől kifejezetten jól estek a bíztató és pozitív hozzáállás. Találkoztam itt írókkal, polgármesterekkel, akiktől további ajánlatokat is kaptam. A vendégkönyvben is több mint 21 oldalt írt tele pozitívumokkal a közönség. Hihetetlen volt,  mondanom sem kell, hogy a fellegekben jártam.

Langhe-vidék, Piemont

Mik a távolabbi céljaid a fotózással?

Általában tájakat és kompozíciókat fotózok, és nyilván a tökéletességet szeretném elérni. Szeretnék, ahhoz a táborhoz tartozni, akik nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszenek.  A célom, hogy ismertebb fotós legyek, hogy minél többen elismerjék a munkámat. Több kiállítást is tervezek a közeljövőben, több helyszínen. Nagyon szeretném, ha megjelenne pár képem a National Geopraphic magazinban is, sosem bátorkodtam még beküldeni nekik a képeimet,egyelőre nem érzem magam elég ehhez. De a célt kitűztem magamnak, folyamatosan próbálok fejlődni és csak idő kérdése mikor szánom rá magam igazából.

Piemont télen is csodás

Különösen szeretem a piemonti tájképeidet, szuper reklámok házunk tájának. A képek mellett mivel csalogatnád ide az utazókat?

A piemonti táj csodálatos, fantasztikus panorámákban gyönyörködhetünk. A Monferrato dombvidék (Toszkénéra hajaz), Roero és a híres Langhe a szőlőültetvények paradicsoma. meseszép, szőlőkkel borított dombok, kisvárosok, mezők, templomok és középkori várak, borok, szarvasgomba és gesztenye. Olyan nyugalmat áraszt a szépségével, ahol az ember és a természet évszázadokig kéz a kézben járnak. 2014 óta a Világörökség része. Aki még nem járt itt, annak mindenképp ajánlom, hogy látogasson el, hiszen rengeteg látnivaló van, a lista szinte végtelen.  Barolo, Barbaresco és Neive településeken elsőosztályú borokat kóstolhatunk  elképesztő környezetben. Canelli városkában évszázados földalatti pezsgőspincékbe térhetünk be. Asti, Casale Monferrato és Alba a környék három városi központja érdekes motívumokkal csábítanak. Asti legnagyobb eseménye a “Palio” lóverseny, amit többszáz éve rendeznek meg, elképesztő élmény. Albában  megnézhetjük a híres szarvasgomba fesztivált, ami egy hónapig tart, és ahová a világ minden részéről érkeznek turisták. Bizonyára tudjátok, hogy itt található a Nutella gyára is. Kastélyokból sincs hiány:  aki erre kiváncsi, ne hagyja ki Barolót, Grinzane Cavuort, Serralunga d’Albat és a barokk Govonét. A jellegzetes ételeket is érdemes megemlíteni mint tojásos tajarin (szinte cérnametélt vékonyságú tészta) vagy az agnolotti ( a raviolihoz hasonló, de annál apróbb töltött tészta)  szósszal, bagna cauda, fritto misto piemontese (a piemonti vegyes sült, amibe gyakorlatilag bármi belefér, amit be lehet panírozni, és olajban kisütni, a gyümölcstől a velőig). Édesszájúak feltétlenül próbálják ki a bonetet (pudingféle) vagy a helyi mogyoróból készült tortákat,  a muskotályos borral készített zabaionét….sorolhatnám a végtelenségig.

Hullámzú szőlőskertek

 

Te is, mint sok magyar nő, olasz-magyar vegyes házasságban élsz, és van egy gyönyörű kisfiad. Tervezed, hogy megtanuljon magyarul, és megőrizze a magyar identitást?

Természetesen igen, nemhogy tervezem, de már születésétől fogva magyarul beszélek Federicóhoz. Az apukájával és családjával olaszul beszélnek, olasz oviba és iskolába fog járni, nem is kérdéses, hogy olaszul jól fog tudni, de a magyar nyelvből nem engedek, meg kell tanulnia, nincs mese. Nem lesz egyszerű, hisz a nagyon közeli környezetemben egyedül tőlem hallja csak a magyart. Szoktunk az otthoniakkal skype-on beszélgetni, ahogy időnk engedi, vagy itteni magyar anyukákkal és gyerekeikkel találkozni, de eznem elég gyakori és ez édes kevés. Így szerintem nehéz lesz elsajátítania a magyar nyelvet, de azt gondolom, hogy nem lehetetlen. Már pár hónapos korától magyar mondókákat is hallgat és rövid kis meséket, amiket a mai napig imád. A hetekben kezdtem el neki olvasni magyarul is, most kezdte el érdekelni,de egyelőre csak rövidke részeket bír végighallgatni. Azt gondolom, tudnia kell majd kommunikálni az otthonakkal is, elvégre ők is a családja. Hogy nézne ki, hogy hazamegyünk a rokonokhoz, barátokhoz és nem beszéli a nyelvet? Nekem is elég hogy a férjemnek fordítok. Habár szerencsére az évek alatt a férjemre is ragadt már valami és már nem kell mindent szóról szóra lefordítanom elég jól megérti már,hogy miről folyik a beszélgetés. Ha hazamegyünk már könnyebb ez a része. Otthon az első években vicces helyzetek alakultak ki, sokszor már a férjemhez beszéltem magyarul és a családtagokhoz olaszul, mindenki csak nézett rám nagy kerek szemekkel. Nem is olyan egyszerű folyamatosan váltogatni a két nyelv között. Szóval nálunk a magyar nyelv elengedhetetlen része az életünknek.  A férjem is teljesen egyetért, azzal hogy a gyerek beszéljen magyarul és ismerje meg a kultúránkat.

Otthon is akad mit fotózni

Köszönöm, hogy időt szántál a válaszadásra, találkozunk a legközelebbi helyi magyar összejövetelen!

Én köszöm a leheőséget, igazán élveztem ezt a beszélgetést és már alig várom a következő találkozónkat.

Tünde és Federico , a szerelemgyerek

Tünde képeiben itt gyönyörködhettek.

A cikkben megjelent képek forrása a Tikappafoto Facebook oldala.

(Visited 263 times, 1 visits today)

Olvasd el ezt ist!

Következik